"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok." Az idén is előtolakodtak emlékezetemből a világirodalom e legszebb versének kezdő sorai. Meg aztán Petőfi! S szeptember 25-én, hajnali fél 3-kor milyen jó arra emlékeznem, hogy az ő hazafias költészetéből érettségiztem pontosan hetven éve. "Egy gondolat bánt engemet/ Ágyban párnák közt halni meg." Így szavaltam akkor az érettségi biztosok előtt.
Hát ez a gondolat most már nem bánt engemet. Legfeljebb attól fél a lelkem, hogy már nincs időm megtapasztalhatni egy kis békességet szeretett kis hazámban. Igen, ettől nagyon félek. Pedig e félelem nem is nagyon illik egy kilencvenedik évének küszöbén álló öreg paphoz. Neki inkább csak attól kellene tartani, hogy hosszú idejével nem tud majd jól elszámolni.
Bár valami reményféle azért mintha kezdene bennem előkapaszkodni! Mintha a legutóbbi országos téboly a Magyar Gárda körül kezdene elhalkulni. Pedig nem volt erre sok okom, mert egy valamit nem tudtam magamban feldolgozni: hogy lehetséges az, hogy ez a tudatosan 1944-45-re emlékeztető náci alakulat éppen a köztársaság elnökének ablaka alatt kezdett zászlót lobogtatni. Ettől jobban izgalomba jöttem, mint magától ama szegény fiatalok jobb sorsra érdemes masírozásától.
De még egyszer mondom: mintha múlna a veszély. A fiúkat pedig sajnálom. Főleg attól a mondattól indíttatva, amit Márai Sándor Föld, föld című könyvének mindjárt az elején olvashattam.
Elmondja Márai Sándor, hogy ama rettenetes Sándor napon, mikor már útban voltak felén a náci Németország csapatai, vendégek voltak nála. Tízen németellenesek, de volt köztük egy náci, aki nagyon ünnepélyesen a következő "szózattal" lepte meg a házigazdát: "Én nemzeti szocialista vagyok. Te ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van nemzeti szocializmusra!"
Rémisztő vallomás! De egyben üzenet is! Nagyon őszinte intelem! Jobban mondva egy kérdés: mi kell ahhoz, hogy valaki a 21. század elején náci eszmékkel flörtöljön? Bizony egyfajta tehetségtelenség. Meg egyfajta tájékozatlanság. Azzal vigasztalom magam, hogy ezek a fiúk csak tájékozatlanok. Nem is sejtik, hogy igazában milyen zászlót lobogtatnak. Viszont az tényleg kérdés, hogy akik tudatlanságukat megmeneteltetik, azok nem tehetségtelenek-e ahhoz, hogy alázatos nyíltsággal magukra vállalják apáik rettenetes tudatlanságát. De hátha valami felébreszti a fiúkat! Hogy kinyíljon a szemük látása! Persze az összmagyar társadalom is jól tenné, ha jobban félne az emlékezet-kieséstől, mint bármi mástól! Mert a fejeltés, az egy vakság is. Félni kell tőle!
Fiataljainkat pedig kötelező nagyon félteni! Mert 1944-45 magyar őrültjei is fiatalok voltak! A nekivadult tehetségtelenség áldozatai!
Vági László