Fejezetek a szentesi szőlőművelés múltjából (3.)

A Kárpát-medence szőlő és borkultúrája az eltérő földrajzi, történeti és termelési viszonyok következtében jelentős táji különbségeket mutat. Ez nemcsak a szőlőfajtákban, a termesztési eljárásokban, illetve a szőlőfeldolgozás technikáiban jut érvényre, hanem a szőlőműveléshez és a bortároláshoz kapcsolódó építmények jellegében is. A gazdasági épületek sajátos típusát képviselik az Alföld bortermő vidékein található szőlőspajták vagy szőlőskunyhók, amelyek a 18. század folyamán még csak elvétve bukkannak fel a levéltári forrásokban. Az épületek sem bortárolásra, sem állandó kintlakásra nem szolgáltak, főként a műveléshez szükséges szerszámokat, eszközöket tárolták bennük, rossz idő esetén pedig alkalmi menedéket nyújtottak a szőlőben dolgozók számára. Ezt látszik igazolni az az 1844-ből származó forrás, amely a kiséri Polya János peres ügyéről készült, akinek a szőlőbeli kunyhóját feltörték. A gazda a csősztől kártérítést követel az épületből ellopott szerszámok és berendezési tárgyak fejében. Az összeírás a kunyhóban a szőlőművelő eszközök (3 kapa, 2 ásó, 3 metszőkés, 1 fűrész ) mellett az ideiglenes kint tartózkodáshoz, valamint a főzéshez szükséges tárgyféleségeket (pl: 1 új vasfazék, tarhonya, lebbencs ) is számba vett. Érzékletesen mutatja be a szőlőbeli építmények funkcióját Papp Imre önkéntes néprajzi gyűjtő, aki írásaiban a szentesi népélet számos elemét megörökítette: "A gunyhón nem volt kímíny sem, sem lepallá-solva nem volt egíszen, hanem csak a fél víge, azaz a szabadtűzhellyel szembeni végi. Így a főziskor a száraz venyige (amivel tüzelgett nagyanyám a főzís közben) füstje a nyitott ajtón át talált útat magának a szabadba. Vagy pedig fent a nádtetőben megütközve azon telepedett le. A tetőzetet így alól, a rátapadott füst és a koromréteg teljesen feketívé tette. Volt még a gunyhóban ní-hány gyalogszék is, amelyek egyikével a nyitott gunyhó-ajtó volt kitámasztva, és a falak mentin níhány betapasztott és bemeszelt fatuskó is, ülőhelyül szolgálva. Valamint a gunyhó elülső sarkában egy vályugbul csinált kis patkaféle is, ami a kivánalmaknak megfelelően hun ülőhelyül, hun meg asztalul szolgált. Ablak nem volt a gunyhón, csak az ajtón bejutó világosság világított be. A gunyhó falába níhány faszeg volt verve, amire leginkább ruhaféléinket de más egyebeket is rá lehetett akasztani. Voltak még a gunyhóban szöllőgondozáshoz szükséges szerszámok, így pl. a kapa, ásó, gereblye stb. Valamint ottlételünk alkalmával a kocsirul oda bevitt gúnyafélék, így pl. subák stb. Valamint a lószerszám és a gyümölcsfélék részére magunkkal vitt garabolyok." A szentesi határról készített 19. századi térképeket tanulmányozva azt láthatjuk, hogy a szőlőhegyeken különböző típusú építmények álltak, amelyeket gunyhónak vagy kunyhónak neveztek.

Összefoglalásként elmondható, hogy Szentesen a szőlőkultúra a szőlőhegyek viszonylag kis területi kiterjedésének köszönhetően sohasem játszott meghatározó szerepet. A helyi szükségleteket alig tudta kielégíteni, ezért a település borból behozatalra szorult, amit Nagykőrös, Kecskemét környékéről, majd Csongrádról és a Tiszazugból szállítottak a városba. A 19-20. század fordulóján a szentesi szőlőkultúra sajátos irányba fejlődött tovább, hiszen nagyarányú telepítés kezdődött a Tisza hullámterében, amelyet a folyó időszakosan árvizeivel elönt. Ennek hatására a helyi természeti viszonyokhoz alkalmazkodó gazdálkodás alakult ki, amelyet az ártéri szőlőtermesztés kifejezéssel illethetünk.

Mód László