Nem tudtam meg nem ünnepelni lelkem mélyén 1989. szeptember 10-ét, azt a napot, mikor a magyar politika világra szóló tettel vétette magát észre, és szerzett magának nagy hírnevet újra, és hozzá igen nagy politikai tőkét. Így is mondhatnám: nem tudok úgy magyar lenni, hogy ne emlékezzem azokra az izgalmas napokra, mikor egy magyar kézben az olló történelmi vágást végzett Európa szégyenén, a vasfüggönyön, hogy aztán ez véget vessen kontinensünk átkos ketté szakítottságának.
Egyáltalán, ha jó magyarnak és hálára mindig kész kereszténynek tartom magamat, illő dolog lenne tőlem megfeledkezni ilyen senkitől sem vár szenzációról csak azért, mert annak szereposztása sokak ízlésének nem felelt meg? Hiszen én pap vagyok, annak a vallásnak a szolgája, mely Istent a történelem Urának és szuverén rendezőjének tartja! Az én hitem szerint Isten gusztusa más, mint sok kényes ízlésű úriemberé, aki aztán ha méghozzá magyar is, bizony meggondolja kiknek a tiszteletére lobogtasson zászlót.
Nem! Én ezt az illetlen feledékenységet nem követhetem el, s ha sokan e hazában meg tudják maguknak magyarázni, hogy miért kell ama szeptember 10-nek jelentőségét bagatellizálni, s lehetőleg elfelejteni, akkor én ezt annál hangosabban kárhozhatom.
Igen, kárhozhatom! Ha másért nem, akkor mert tizenkétszer volt alkalmam megtapasztalni Németországban, hogy az egyszerű lakosság szintjén is mit érzenek a németek a magyarok iránt.
Az idén pedig újra itt járt közöttünk az akkori német külügyminiszter, Genscher, hogy nagyon fáradtan és öregen, de megint kifejezze háláját a magyarok felé. Egy nagy nép háláját egy kis nép iránt.
Miközben mintha nagyon be akarnánk bizonyítani, hogy kis nép vagyunk nemcsak szám szerint, hanem lelkiségünkben is. Mert meg kellett történnie annak, hogy szeptember 10-én az országgyűlés hozzálátott újra bemutatni, hogy miként tudja megosztottságban tartani. Azzal viszont adós maradt, hogy ünnepélyes elnöki szavak hatására mutassa meg, hogy nem is vagyunk olyan túl kicsik.
Nem először említem Márai Sándor rendelt időben papírra vetett jóslatát, hogy mitől nem lesz többé Magyarország. Hát az ilyesfajta pártpolitikától vezényelt feledékenység tényleg ok arra, hogy féljük Márai jóslatának beteljesedésétől.
Én bizony félek. De nem annyira, hogy félelmem megvallása ne valamilyen reménységből fakadjon. Igen, a reménynek a reménytelenség órájában kell szolgálatba állítani magát. Ezt a szolgálatot akarnám én is folytatni, amíg van még hozzá szívem és szavam.
Vági László