2007. szeptember 14 és 16 között Szentesen bor- és pálinka ünnepet rendeznek, amely kiváló alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük a helyi szőlőkultúra történetének fontosabb állomásait. Érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a 18-19. században a szőlővel való foglalatoskodás szorosan hozzátartozott a szentesi ember mindennapjaihoz annak ellenére, hogy e növénykultúra a művelési ágak között sohasem töltött be meghatározó szerepet.
Az alföldi borvidéket a köztudat a legfiatalabbként tartja számon, amely létrejöttét elsősorban a 19. század utolsó harmadában pusztító filoxéravésznek köszönheti. A magyarországi szőlőterületek átrendeződése ebben az időszakban következett be, hiszen a Duna-Tisza-közi homok immunisnak bizonyult a kártevővel szemben, amelynek eredményeként hatalmas telepítési láz bontakozott ki. A történeti források viszont azt igazolják, hogy az Alföldön már a 11. században is találunk szőlőket, ami e művelési ág közel 900 éves múltját bizonyítja.
A szentesi szőlőtermesztésre utaló első írásos adat 1521-ből származik, amely Égető Melinda szerint csak óvatos következtetések levonására nyújt lehetőséget. Dóczy János ebben az évben Szent Mihály napja táján szentesi és szegi jobbágyaival két nagy hordó bort szállíttatott a szomszédos Do-náttornyára, amely szegvári vagy szentesi birtokain teremhetett nedű, és nem a Szerémségből ide szállított ital lehetett. A török időkben, 1670 táján Szentesen 17 gazdát vettek számba, akik 1930 pint borral rendelkeztek. A 18. században már megszaporodnak a források annak ellenére, hogy az 1715-ös összeírás még nem vett számba szőlővel beültetett területet, de az 1720-as már 62 kapásnyit regisztrált. 1763-ból a megyei küldöttség jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk a helyi szőlőgazdálkodással kapcsolatban: "Szőlők, kiknek egy része a szentesi határban, nagyobb része pedig hékédi arendált pusztán vagyon (még nem régiek lévén), ami terem is helyben ad summum májusig consu-máltatik, mivel ugyanis gyönge természetűek és további conservatiora alkalmatlanok." 1772-ben a gazdák száma 371-re rúgott, akik 1384 fossor vagy 1000 hold területet birtokoltak. 1853-ban 784, 1875-ben 487, 1884-ben 467, 1895-ben pedig 548 kat. holdnyi szőlőt műveltek Szentesen, ahol a 19. század végén felütötte fejét a filoxéra, amely a tőkék döntő többségét elpusztította. Úgy tűnik, hogy a növénykultúra csak az immu-nis homoktalajokon (a Nagyhegy Kispatéi, illetve a Nagy-patéi út környéke) vészelte át a járványt, a kötöttebb területekről viszont eltűnt. A két világháború között a gazdálkodási ágazat szerepe tovább csökkent. 1939-re 156, 1949-re pedig a szőlővel beültetett terület 97 kat. holdra apadt. A 18. század óta művelt szőlőhegyek pusztulásával párhuzamosan a 19-20. század fordulóján egy új típusú szőlőkultúra kezdett kibontakozni, amely a folyószabályozások során kialakított hullámtérben, a Kis-Tisza- és a Zsúp-szigeten alakult ki. A sajátos ökológia viszonyokhoz idomuló gazdálkodási forma csemegeszőlő-termesztést eredményezett, amely 60-70 családnak biztosított kereset-kiegészítést az 1990-es évekig.
Szentes a többi alföldi mezővároshoz hasonlóan övezetes határhasználati rendszerrel bírt, amelyben a szőlővel beültetett területek zöme (Nagyhegy) a lakómag mellett, a belső termelési övben helyezkedett el. Ezzel szemben az ún. berki szőlők a szegvári határ közvetlen közelében, a várostól távolabb, a Kurca partján feküdtek. A 18-19. századi források eltérő módon jelölik a szőlővel betelepített részeket, hiszen gyakran találkozhatunk a Hékédi, a Bogarasi és a Homoki elnevezésekkel, de előfordul az Öreghegy, a Nagyhegy és a Homokhegy is. A Nagyhegy a legmagasabb részt jelölhette, a Homoki szöllök, Homokhegy pedig a talajviszonyokra utalhatott. Az Öreghegy a Duna-Tisza-közi szőlőhegyekhez hasonlóan a legrégebb óta művelt részeket jelenthette, ahonnan e növénykultúra kiindult. Az írásos forrásokban felbukkanó elnevezések talán egy-egy területi egységet jelölhettek, a Nagyhegy később kiszoríthatta a többit, és az egész szőlőhegy megnevezésére szolgálhatott.
A parcellákat igyekeztek elkeríteni a szomszédos legelőkön tartott állatoktól, amelyek jelentékeny károkat okozhattak. A szentesi szőlőket a múlt századi térképek, írásos források szerint árkokkal vették körül, amit a Szöllöárok földrajzi név is bizonyít. A nagyhegyi birtokokat a város felől lehetett megközelíteni, mivel a dűlőutak (kivéve a Nagypatéi út) a Veker felé nem rendelkeztek kijárattal. A 19. századi térképeken a következő elnevezésekkel találkozhatunk: Szöllöbejáró út, Gyalogút, Kocsi út, Nagy patéi út, Kis patéi út, Bejáró út, Öreghegyi út, Besenyői út, Bogarasi út, Nagy-Kapui út.
Mód László