Bennünk él a mondás, miszerint az a pénz, amit a legtöbben havonta munkabérként a kezünkhöz kapunk, az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. A szólás kínzó igazságát naponta átérezzük, valós tartalma a hóvégeken már a hátunkon tapos, egyre nehezedő súlya alatt megroppan a derék.
Az idősebb korosztálynak a legnehezebb. Annak a korosztálynak, akiket a mostani milliárdos elit kifosztott. Tette ezt azzal a lenéző mosollyal, hogy tudta, a győztes nekik köszönheti a hatalmát, a velejáró gazdagsággal, jóléttel együtt. Ez az elit leigázta, azután kegyetlenül magára hagyta a népet.
Zsúfolt postahivatal a délutáni órákban. A szolgálati ablakok előtt tömegek állnak. Várakozás közben meg is jegyzi valaki: ilyentájt, hogy a munkaidőnek vége, több ablaknál kéne fogadni az ügyfeleket. A szó elszáll, az emberek meg a hivatalban egyre csak szaporodnak. Azaz: az egyik ablaknál egy idősebb asszony áll. Egyedül. A középkorú férfi azonnal kapcsol, s rögvest oda veszi az irányt. Ekkor még nem tudja, mire vállalkozik. Az ablaknál nagy a tanakodás. Már mint a postai dolgozó és az ügyfél között.
- Hogyan? Nem elég? - kérdezi az asszony.
- Nem. Ez még mindig kevés - hallatszik az ablak túloldaláról.
- Mennyi hiányzik még, kedves?
A postáskisasszony mond valamit, egy számot, mire az asszony sírvafakad. - Annyi pénzem nincs, kedves. Nem tudom befizetni a csekket - mondja kétségbeesve.
- Nincs, aki segítsen a nénin? Egy rokon, valaki, aki pénzt tudna adni magának.
Az idős asszony a fejét rázza. - Mi lesz velem? - kérdezi tanácstalanul.
Válasz nincs, helyette csillogó-szomorú szempár néz ki rá az ablak mögül.
- Kikapcsolják a villanyomat - néz vissza könyörgőn az asszony.
Síri csend. Majd a mögötte álló férfi megszólal:
- Mennyi hiányzik, kedves?
- Ezerháromszáz forint - mondja az asszony reménykedve.
Nyugalmat árasztó csend feszül a két ember köré. A férfi, talán mert maga sem gondolt ekkora összegre, tanácstalan. Aztán egy gyors mozdulattal a pénztárcájához kap, kivesz belőle egy ezres és egy ötszázas bankót.
- Tessék, fogadja el - szól, s átnyújtja a pénzt az aszszonynak. Mire az idős ember a férfi nyakába ugrik, átöleli, úgy simogatja az arcát. Nem tud betelni a hálálkodással. A helyzet már-már a férfinak kezd kellemetlenné válni. Kibontja magát az ölelésből.
- Köszönöm. Nagyon köszönöm - mondja az asszony. És zokog.
A hirtelen támadt csendben felsír egy kisgyerek. Aztán. Mintegy megadott jelre, a hivatal újra zsongani kezd. Már mindenki a saját dolgát intézi. És beszélgetnek. A megélhetésről, az éhenhalásról. Egy valamiben egyetértenek:
Az idősebb korosztálynak a legnehezebb.
Lovas József