A szentesi Központi Református Iskolában azt tanultuk, hogy a nemesi világ rég a múlté. Mi maradt belőle? Személyesen tapasztaltam.
Földosztás volt 1945-ben. Apám 10 holdat kapott Kistőkén. Jókora halom magasodott a terület egyik sar- kában. Jámborhalom. Nem messze onnan vasúti megálló is viselte ezt a nevet. Jelenség volt. A környék régi parasztjai, ősi gazdái mesélték, hogy a halmot soha nem bolygatta senki. A szentesi Vecseri ügyvéd, kinek tulajdonából kaptuk a 10 holdunkat, később arra kért, hogy becsüljük meg azt a földet, bárkié lehetett hajdanában.
Létkérdés volt, hogy megbecsüljük-e tényleg a szikes szántót, s vele önmagunkat is, mert az akkori hatóság már a következő esztendőktől tudatta paraszti kötelezettségeinket sorra: fél hold cukorrépát vetni kötelező, ha sertést vágunk, akkor a kirótt zsírmennyiséget beszolgáltatni kötelező. Mindez szerepelt egy könyvecskében a nevünkön, amit gondosan bemutatni kötelező volt. Különben szóba sem állt velünk a malom. Mivel annak is volt kötelessége: csak annak őrölni, aki a könyvecskével igazolta, hogy minden teljesített az állammal szemben, amit teljesíteni kötelező.
Ezek után felüdülés volt, amikor megismerkedtünk szomszédainkkal, Aradi Jánosékkal. Nyomban kiderült: ősi, nemesi leszármazottak. A gazda apja, Aradi Szilveszter (Szentes, Nagyhegy) még büszkélkedett nemesi elődeivel, sőt a kutyabőrrel, amely "okmány" volt egykor. S Szilveszter bátyó gyakran mesélt a régmúltról. Véletlenül birtokán szolgáltunk nyári pásztorként bátyámmal, Lacival 1933-ban és '34-ben. Apám, anyám nem szeretett minket jobban! Még télidőben is többször sürgette: látogassuk meg.
Meglátogattuk. Ilyenkor előkerült a hét szilvafa aszalt termése, meg rumos befőttje és pohárba való főzete. Ilyesmivel rakta teli Szilveszter bátyó kis tarisznyánkat: nehogy üresen vigyük haza. Jó évtized multán pedig szomszédok lettünk az öreg nemes gazda két szülöttjével: Aradi Jánossal és Aradi Máriával.
Apjuk régi akaratából tanyát kaptak egymás mellett Kistőkén: 30-30 hold szántót, tanyát gémeskúttal, két lovas fogatot, ekét, boronát. S nem felejthető az ősnemes saját címere: hatalmas lombos nyárfa a tanyaház udvarán. Szilveszter maga ültette mindkét gyermeke tanyája udvarába gémeskút közelébe a nyárfát. Kész gazdaságot kaptak az utódok. Egymás mellett születtek, egymás mellett nevelkedtek - éljenek egymás mellett halálukig.
Gyönyörű szándék! Csakhogy a Mária nyárfáját kivágta valaki. Ő testvérét vádolta ezzel, amíg csak élt.
Mi tanúsíthatnánk mi lett belőle. Mivel 1946-ban, mint új földhözjutottak szomszédokká lettünk a két nemesi származékkal. Olyan háborúskodást, mint azok ketten egymással vívtak - sohasem láttam. Egy alkalommal a János fiával, Aradi Istvánnal együtt haladtunk lovaskocsival Szentes felé a kistőkei birtokról. Szembejött velünk Aradi Mária lovasfogata. S amikor elérhető közelségbe kerültünk, döbbenetes színjáték következett: dühödt ordítozás kezdődött, majd szíjostorral ütötték egymás lovát, meg aki a kocsiban ült. Napközben pedig, ha észrevették, hogy a másik tanya néptelen, átjártak egymás portájára betörni az ablakokat, megverni a láncra fogott házőrző kutyát, szétriasztani az aprójószágot.
Így ment ez évről évre. Csak akkor ért véget a testvérháború, amikor 1960 körül szövetkezet alakult a kistőkei iskolában. Akkor Aradi János kivágatta hatalmas nyárfáját, s örökre eltűnt a kistőkei határból. Bárhol érdeklődtem: hova tűnt a nemesi utód - semmi hírt nem kaptam róla.
Évtizedek multán - már újságíróként - Szentesre utazóban tűnt fel egy magas termetű, feketeruhás ismerős alak az egykori Pesti Malom előtt. Megálltam, mert ráismertem Aradi Jánosra.
- Hová ilyen ünneplősen? - kérdeztem rá, miután egykori jó szomszédokként megöleltük egymást.
- Nősülök - válaszolt egyetlen szóval. S hozzátette: - majd 40 éve, hogy eltemettem a feleségemet, hát most összejöttünk egy hajdani széplány ismerőssel. Egybekelünk.
Azt már a szentesi Anyakönyvi Hivatalban mondhatnák meg, hogy újranősült-e a 90 esztendős nemesi származék. Ám annyit még el kell mondanom, hogy az eredeti hely, az igazi nemes háza, ahol volt, a magyartési határban, a tanya a nyárfaóriással alighanem megörökűlt: Bődi Mária festőművész vászonra ecsetelte olajjal. S a képet újságírói munkásságomért, mint életmű díjat nekem ajándékozta az akkori megyei tanácselnök, Török László. Szobám falán idézi élményeimet.
Kaczúr István