A természet ugyan nem vette tekintetbe, hogy Magyarország ünnepel, hanem végezte pusztító munkáját sokfelé az országban, a hagyományos Szent Jobb körmenetet is meghiúsította, viszont volt helyette litániázás, mely nagyon egyszerű, s talán megvetett imaforma. Ám, ha van Isten, akkor nem ajánlatos lekicsinyelni ezt sem.
Ha meg itt-ott néhányan kikiáltották magukból mérgüket, az idén ez sem minősíthető bajnak. Én inkább fohászkodtam értük, tekintettel arra, hogy arcuk nem tükrözte a bibliai istenhasonlóságot.
A köztársasági elnök úr, Sólyom László, viszont nagyon méltó akart lenni dicső Elődjéhez, s szavait érdemes modern intelmeknek is tekinteni. Főleg amiket a végzetesen hiányzó közbizalomról mondott.
Ezek hallatán gyermekkorom belénk sulykolt szlogenjére kellett emlékeznem. Így hangzott: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!" Tanyasi kisfiú voltam akkor, de át tudtam érezni, mit jelent a "keresztre feszített Magyarország" képe! Pontosan azt, amit az akkori urak el akartak velünk hitetni, miközben túl sokan életek e kis hazában, akiknek nem az ország volt csonka, hanem a betevő falatjuk.
Mivel a köztársasági elnök úr kettéosztott országról is említést tett, ezért aztán a gyermekkori szlogen így fogalmazódott át bennem: A kétlelkű ország nem ország, hanem csak egy olyan képződmény, melyre nézve 1944 nyarán így prófétált Márai Sándor: "Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet."
Ha ez a magyar történelem mélypontján elhangzott szó igaz, akkor ma jogos a kérdés: ebben az állapotban ország-e a mi országunk? S akik e kérdést képesek feltenni, képesek lesznek-e komolyan venni az elnöki intelmet: valamiféle bizalmat csak meg kellene kockáztatnunk egymás iránt! S ha sokan éreznék ezt így, talán hamar kiderülne: kik azok, akiknek elég egy fél országnyi hatalom is, csak nekik jól lehessen járniuk vele?
És az ilyen fajta kiderülés felérne akár egy új napfelkeltével!
Azért mondom, hogy "talán", mert azért ez nem lenne kevesebb, mint egy erkölcsi értelemben vett csoda, amit meg aztán kérni sem merünk, mert elszivárgott belőlünk hozzá a hit. Nagyon "felnőttek" lettünk ahhoz, hogy Istenre bízzuk, amire magunkat képtelennek érezzük. E csodához talán hozzájárulhatna - mondom én - az a Salkaházi Sára nővér, aki meg tudta őrizni hite gyermekségét ahhoz, hogy megérdemelje ama híres Dunába-lövetését az üldözöttek védelmében. Ő azért jutott eszembe, mert a szegvári magyarok emléktáblát avattak tiszteletére. Legyenek ezért áldottak!
Örüljünk neki. Ezzel ők is Szent István mai népévé deklarálták magukat. Az eggyé álmodandó magyar nép mintapéldányává.
Vági László