Úgy adódott, hogy éppen Péter Pál napján olvashatják a kedves szentesiek ezt az írásomat. Azon a napon, mikor a kereszténység szerte a világon azért hálás, hogy a kezdetek főemberei, Péter és Pál képesek voltak hitük kedvéért félretenni aggályaikat, és elkezdték meggyőződésük kínálatát "egy gyékényen" árulni.
De mielőtt bármit is mondanék, hadd köszönjem meg mindazok kedvességét, akik megtiszteltek azzal, hogy velem együtt "egy gyékényen" adtak hálát Istennek mindenért, amit onnan felülről kaptam. Megkísérlem megérdemelni a megérdemelhetetlent, ha kapok hozzá időt és erőt.
Ezek után hadd szóljak néhány szót arról az aggályról, melyet az államfő iránti köteles tiszteletből nem teszek idézőjelbe.
Mikor értesültem arról, hogy Horn Gyula kitüntetése a mi kis hazánkban aggályos lehet, az a kedves beszélgetés jutott eszembe, melyről már egyszer szóltam is. Németországban, egy kis faluban - Eusserthalban - sörözés közben úgy méltatták nekem az egyszerű német polgárok a magyar külügyminiszter érdemét, mintha nem tudnék avagy nem akarnék tudni róla. Ők nem voltak hajlandók tudni semmiféle pufajkáról, ők csak azt tudták, amit egy történelmi esemény egyik főszereplőjéről tudniuk kell.
Pedig tudok róla! Nem vagyok vak! Csak az én szemem nem jobbról lát balra, avagy balról jobbra, hanem egyenest előre a jövő irányában.
Mint Krisztus elkötelezett szolgája - természetesen - örülök annak, hogy sokan hivatkoznak keresztény értékekre, s jól esik szemeimnek látni a magyar zászlót templomainkban. De bennem is munkál egy kis aggály! Az az aggály, melyről egy keresztény ősatya, Nyssai Szent Gergely a maga idejében így beszélt: "Nehogy minden alap nélkül mondják rólunk, hogy "keresztények" vagyunk, hanem életünk is tanúskodjék e nevünk igaza mellett!" Ma ezt így mondaná: "21. század keresztény magyarjai, nehogy úgy viselkedjetek, mintha nem ismernétek a "tékozló fiúról" szóló példabeszédet, mely annyira emberi, hogy még a nem templomos magyar számára is kötelező, hát még a ti számotokra! Jól tennétek, ha térden állva olvasnátok el újra e példázatot! (Lukács 15, 11-32) És ha elolvastátok, feltennétek magatoknak a kérdést: szabad-e a példázat igazságát kicenzúráznotok hitetekből, valamiféle pártpolitikai elfogultság kedvéért? Nem kellene-e az 1956 és 1989 közötti 33 évet, azt a "krisztusi időt" úgy tekintenetek, mint ami elég volt arra, hogy a rossz hírű pufajka helyett vasfüggönyt átvágó ollót lássatok ott, ahol ugyanazt látja egész Európa szeme?"
Tegnap előtt volt László király ünnepe, aki termeténél fogva magasabban hordta a szemét a többi magyarnál. De jó lenne, ha ma is tenne egy csodát a magyarok szemével! Olyan csodát, melyen maga is átesett, mikor ellenfelét, Salamont kiszabadította a börtönből. De jó lenne, ha a fölösleges aggályok börtönfalai leomlanának! De nagy tisztánlátás követné! Ez illene hozzánk 1989 után 18 évvel!
Vági László