Kedves Andrea! Mikor az Ön köszöntése nagy váratlansággal meglepte szívemet, kedvenc költőmnek, Petőfinek szavai fakadtak ki belőlem: "Lám csak, jó az Isten, jót ád." De milyen jót! Az őszinte hálának milyen fantáziadús megnyilvánulását! Mintegy előzetes megmutatását annak, amit Pál apostol ígért a korintusi keresztényeknek: "Amiket szem nem látott, fül nem halott, és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek." (I. Kor 2,9)
Mert ki gondol arra, hogy egy 89 éves öreg szentesi lelkipásztor egy hetilapban, nyílt levél formájában kap köszöntő szavakat szülővárosából, Hatvanból? S hozzá egy fiatal ápolónőtől, aki neki unokája lehetne! S mindez csak azért, mert az öreg pap egyszer megimádkoztatta templomos népét érte és minden magyar ápolónőért.
De hogy történt e dolog? A kedves szentesi olvasóknak ezt el kell mondanom. Ön nyolc hónapon át nagy hozzáértéssel és szeretettel ápolta szegény édesöcsémet. Rokonságom, s én magam is igyekeztünk ezt a tőlünk telhető módon meghálálni. Az én beszédem volt e hála tolmácsolója a temetés után. Ünnepélyes köszönet mondásom Önt, az Ön nyitott szívét nagyon megérinthette, mert később, az egészségügyi zavarok idején tőlem kért imádságot: hogy "az ápolónőkből ki ne égjen a szeretet."
Négy helyen is imádkoztunk Önökért, s ez Önt arra késztette, hogy képzelőerejét mozgósítsa, s nyílt levél formájában tegyen bizonyságot sokak felé arról, hogy hálája mennyire szívből fakad. Be akarta bizonyítani, hogy akik a mindenféle emberi nyomorúság ellen vívják életet őrlő harcukat, azok számára az imádság is sokat jelent.
És mikor úgy döntött, hogy a "neves úr"-nak, Assisi Ferencnek csodálatos imájával tetézi meg köszöntését, akkor nemcsak engem ajándékozott meg, hanem az én kedves olvasóimat is.
Biztos vagyok abban, hogy sokan magukénak érezték a középkor nagy Szentjének imáját, mert felfedezték benne azt az orvosságot, mely hatásosan tudná békévé gyógyítani sok magyar beteges zaklatottságát.
Vagyis, kedves Andrea, Ön most kiérdemelte magának, hogy én is merjem mondani, amit Ön írt levelében: "Tudom, hogy akik olvassák soraimat, megállnak egy percre, és elgondolkodnak." Igen, elgondolkodnak, s talán Petőfi szavaival kezdik eszmélődésüket így: Egy gondolat bánt engemet: a harmadik évezred elején egy olyan országban élni, mely a világ bámulatára önmaga ellen fordult. S aki ezt egyre nehezebben viseli, az bizonyára elfogadja Öntől a "neves úr" imájának legfontosabb mondatát: Uram, tégy engem békéd eszközévé!"
E reményben tolmácsolom önnek sok jó szentesi ember háláját. Isten áldja meg minden magyar egészségügyi dolgozó életét és munkáját, hogy legyenek tényleg "égő, de el nem égő csipkebokrai" elsősorban azoknak, akik számára az élet egyre inkább sivataggá válik. Sok öreg, beteg és magányos emberre gondolok. Most az ő nevükben is köszöntöm önt nagy szeretettel:
Laci bácsi
Szentesről