Nem tehetek róla, de ha bizonyos idő-távolságban két szinte hajszálra azonos esemény történik velem, akkor azt mondanivalónak tartom. Még akkor is, ha ama két eseménynek alig tekinthető, de engem mégis megszólított. Mikor pedig egy pap megszólítottnak érzi magát, rögtön úgy érzi, hogy a mondanivalót tényleg ki is kell mondania. Mert arra való!
Úgy a nyolcvanas évek közepe táján történt. Nagyböjti igehirdetést végeztem nagyon kedvemre való gyülekezet előtt. Református, görög katolikus és római katolikus hívekhez szólt szavam. (Most nagyon szomorúan gondolok reájuk, mert ez a gonosz májusi fagy őket is kegyetlenül megtépázta. Nem csak anyagilag de lelkiekben is.)
Egyik beszédem után odajön hozzám egy - ha jól emlékszem - negyedikes kis leányka, és nagy bátran azt mondja: "Papbácsi! Ügyesen prédikált!" Meglepődve kérdeztem: "Mit jelent az, hogy ügyesen?" A válasz: "Még én is megértettem."
Megörültem ennek a gyermeki elismerésnek, bár magamban így interpretáltam a kisleány szavait: "Persze, hogy megértettél. Mert okos vagy, és okosságodat megértésre használod még, s nem arra, hogy megmagyarázd magadnak, miért nem érthető az érthető?"
Aztán eljött 2001. május 13-a. Csanyteleken végeztem búcsúi igehirdetést. Elsőáldozásra készülő bűbájos gyerekek is hallgatták szavamat. Hozzájuk külön is kellett valamit szólnom. Hát mondtam is: "Remélem, ami most első, az nem lesz az utolsó." Persze egy kicsit részletesebben tárgyaltam meg velük ezt a reményemet. Igehirdetésemet azzal fejeztem be: "Látatlanban megköszönöm a Szentléleknek, hogy vannak itt olyanok, akik vették a lapot."
Hát tényleg volt. Mert szolgálatom után, mikor éppen beülök a Skodámba, az út túlsó oldaláról szólít meg egy kis leány, egy negyedikes, és kiáltja: "Az első nem lesz utolsó."
Mérhetetlen boldogságot éreztem szívemben. Mert egy öreg pap, a szavak embere, bizony hosszú élete során alig-alig tapasztalhatja, hogy "veszik a lapot" S ha mégis? Hát akkor azzal eldicsekszik. Ezt teszem most is. Annál is inkább, mert ez a bátor gyermeki nyitottság és bizalom nagyon hiányzik a magyar társadalom közérzetéből. Végzetesen elzárkózunk egymástól olyan ügyekben, melyekhez igazából a legtöbben szakképzetlen gyerekek vagyunk. Okosnak tartjuk magunkat, azt meg persze a világért sem vállaljuk el, hogy elfogultságaink bikáján akarunk torreádorok lenni anélkül, hogy az igazi szellemi viadal alapvető szabályaival tisztában lennénk. Ezért időnként az az érzésem, hogy a mai magyar társadalomnak alig lehet valamit jól megmagyarázni.
De azért abban mégis megkockáztatom a bizalmat, hogy mai gyermekeink közül támadnak majd olyan felnőttek, akikhez lehet majd "ügyesen" szólni és akik értik, hogy az elsőnek nem az a dolga, hogy utolsó legyen.
Vági László