Ágoston Béla

A TANÁREGYÉNISÉG. Mindig fölnéztünk rá. Nem elsősorban azért, mert a legnyurgább társainknál is egy fejjel magasabb volt. Megkapott bennünket öblös hangja, szigorúsága, összevont szemöldöke mögött is az irántunk barátságosnak érzett modora. Háromévi osztályfőnöksége idején egy kicsit a még meg nem alapított családjának érzett bennünket. A tanári közegből is kivált kifogástalan eleganciájával: fehér betétes barna cipőjével, a még csak kevesek által hordani mert csíkos nyakkendővel, a jó szabónál varrt öltönyökkel, mindez az igényes agglegényről árulkodott.

Ha a "bentieket" idézzük föl, nem valamiféle tudósi ambíciókkal és enciklopédikus szakmai ismeretekkel került közel hozzánk, tizenévesekhez, és maradt hálás emlékezetünkben immár hat évtized távlatából is. Az egyetemen a legjobb professzoroktól, Teleki Páltól és Kogutowitz Károlytól tanultakat a hozzáolvasott aktuális tudnivalókkal frissítette, s ezek summáját élvezetes pedagógiai érzékkel, jól kimunkált algoritmusokban adagolta belénk.

Alig néhány esztendőn át volt mintaszerűen igényes tanárunk ez a sportosan karcsú férfi. A gimnázium centenáriumával egybeesett tízéves találkozónkon azzal lepett meg bennünket, hogy lám "feladta több évtizedes status quoját", s ezt a maga kissé nyers humorával így tudatta velünk: "Megnősültem, és képzeljétek, egy alpári nőt vettem el!" Mindjárt be is mutatta Franciskáját, aki Tiszaalpáron volt óvónő. És velünk együtt hahotázott.

Ma már némelyek hajlamosak csak egy-egy, az évtizedek ködén áthunyorgó bemondásán át szemlélni az óráit. Pedig földrajzból sem csak azt a jól hangsúlyozott axiómát tanultuk meg tőle, hogy "Gyerekek, Albániának egy méter vasútja sincs!" (A Tirana-Durazzo közti első sínpárokat majd csak évek múlva kezdték lerakni). Amint történelmi ismereteinket sem csak olyasmikkel gyarapította pl. az Árpád-ház kapcsán, hogy "amikor II. Endre Halicsból hazaért, az országot is, a feleségét is fenekestől felfordulva találta". Az a becsvágya fűtötte, hogy átláttassa velünk a szaktárgyai egész rendszerét és egymás közötti átjárhatóságait. S mindig a tények tiszteletére nevelt, ezek kíméletlen bevasalásáról volt híres városszerte. Az évszámok, nevek, események pontos ismerete helyett sem igéző leánymosolyt, sem a papa hivatali méltóságát nem volt hajlandó respektálni.

A térkép előtt az ő jelenlétében csak biztos jártassággal állhattunk meg. Számára a földrajzi tér nem elvont helynevek tára volt, élettel töltötte meg őket. Az osztály többsége az általa szervezett szegedi hajókiránduláson hagyta el első ízben a szűkebb pátriát.

Ő pattant nyeregbe velünk akkor is, amikor az Ecseri templomromhoz kerekeztünk ki. "Ne csak halljatok róla!"

Ágoston tanár úr szoktatott bennünket a múzeumba is, ott illusztrálta az óráin használt kulcsfogalmait a ha nem is megfogható, de legalább az üvegen át közelről, eleven vas-, csont- vagy kővalóságukban látható tárgyakra, amelyeket oly bőkezűen "termett" e vidék földje. Ő győzött meg bennünket, hogy a szentesi múzeum országosan is az egyik leggazdagabb a népvándor-láskori gyűjteményével. Ezt a kort pedig ("ez volt a honfoglalás előtt a legizgalmasabb időszak errefelé") az ő szenvedélyesen gesztikuláló elbeszélései nyomán különleges szemléletességgel tudtuk elképzelni. "Nézzétek, itt, a Kurca völgyében száguldanak el a gepidák - arról Szentmárton felől, a vandálok Csongrád irányából támadnak, míg velük szemben csak éppen egy-két száz év múlva - Attila hunjai vonulnak."

Ő ismertetett meg bennünket Csallány igazgató úrral: "Tudjátok, szinte az egészet a saját kezével kaparta ki!" Később nem titkolt izgalommal mászunk fel vele együtt a Kántorha-lom, meg a Sáphalom jelzőköveihez. Ezek a távolról látható és egyben messzire elláttató kurgánok, tőle tudtuk - ezzel a számunkra furcsa, török eredetű szóval együtt - évezredes temetkezési helyeket őriznek.

Az élet mennyi véletlenjének összjátéka hozott vele össze bennünket. Nagyon rövid időre. S lám, a néhány esztendő alatt is milyen mély nyomot hagyott bennünk.

Dr. Fenyvesi István
ny. egyetemi docens