Szentes új földesura
Kétszázhatvanöt éve hunyt el báró Harruckern János György (I.)
Szentes a török hódoltság idején szinte teljesen elpusztult, csak a XVIII. század elején kezdett újból benépesülni. Az 1710-es években mindössze 230 családot írtak itt össze, vagyis a lakosság létszáma nem haladta meg az 1300-1400 főt. Erről az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét dinamikusan fejlődő mezővárossá. Gyors benépesülését és felvirágzását elsősorban új földesurának, báró Har-ruckern János Györgynek köszönhette, aki megérdemli, hogy kiemeljük a feledés homályából.
A köztörténelemből ismert, hogy a bécsi udvar 1716-ban hadjáratot indított a még török kézen lévő délvidéki területek visszafoglalására. A Savoyai Jenő császári főparancsnok által vezetett csapatok Pétervárad-nál megverték Ali nagyvezér 60 ezer főnyi seregét, majd Zentánál átkelve a Tiszán, szeptember 1-jén megkezdték Temesvár ostromát. A törökök október 13-án feladták a várat, ezzel a Bánság területe felszabadult. November folyamán a császáriak kezére került Pancsova és Újpa-lánka, a következő év nyarán pedig Belgrád. A sikeres hadjárat idején a császári csapatok ellátásáról Har-ruckern János György élelmezési főhadbiztos gondoskodott, aki a megelőző években gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát.
Szentes fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy a délvidéki hadjárat idején Harruckern városunkat tette meg a császári hadak élelmezésének központjává. Itt sütötték a hadsereg számára a kenyeret, itt halmozták fel az egyéb élelmiszereket, amelyeket aztán részben a Tiszán, részben pedig kocsikon fuvarozták Temesvár alá. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét, jószágát könnyen értékesíthette. A krónikás feljegyzése szerint: "Az 1716 és következő években ezen város a tömösvári várat ostromló császári sereg számára kenyeret, sajtot, zabot, szénát és egyéb élelmiszereket szállított". A hirtelen jött viszonylagos jólét, vonzóvá tette Szentest az új betelepülők előtt, s az előző évtizedekben megritkult lakosság folyamatosan szaporodott.
A Harruckern által kidolgozott új élelmezési rendszer a hadjárat alatt kitűnően bevált, hatalmas összegeket takarítva meg a kincstárnak. Számos kortársától eltérően, nem saját zsebre dolgozott, ezért írhatta róla utóbb Féja Géza, hogy "Ő volt a cs. és kir. hadseregnek egyetlen becsületes élelmezési tisztje". Az uralkodói elismerés nem maradt el: III. Károly 1718-ban Harruckern János Györgyöt német római birodalmi lovaggá avatta, rész-letesen taglalva érdemeit. Ezen felbátorodva, a kor szokásának megfelelően Har-ruckern 1719-ben (remunerá-ciót) jutalmat kért az uralkodótól 30 éves személyes szolgálataiért. Felségfolyamodásában nem pénzt kért, hanem magyarországi föld-birtokot Békés, Csongrád és Za-ránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Vésztő, Szentes, Szeghalom stb. községekkel. Az igényelt települések és földek a szegedi kamarai prefektúra kezelése alatt álltak, rendkívül elhanyagolt állapotban, gyér lakossággal. Az uralkodó méltányolta a kérést. Az érintett birtokok átadása 1720. október 25-én megtörtént, de a magyar jogszokásoknak megfelelő beiktatási szertartásra csak három évvel később került sor.
Szentes tehát Harruckern János György személyében földesurat kapott, akiről illik tudni az alábbiakat. Nem volt született arisztokrata, tehetsége emelte sikeres hivatali pálya eredményeként a birodalmi, illetve a magyarországi arisztokrácia sorába. Családja Felső-Ausztriából származott. Apja takácsmester volt Schenkenfelden mezővárosban. Harruckern János György itt született 1664. március 25-én. Szülei papnak szánták, de ő a felsőbb iskolák elvégzése után a hivatali pályát választotta. Először az alsó-ausztriai udvari kamara számvevőségénél működött, de hamarosan a főhadbiztossághoz került, ahol a hadsereg-élelmezés ügyeit intézve jutott egyre magasabb posztokra. 1697-ben kamarai biztosként az aradi vár építéséhez rendelték. 1701-ig itt szolgált, s feltehetően ekkor alakult ki benne a Magyarország iránti szimpátiája. A spanyol örökösödési háború alatt Savoyai Jenő herceg az Itáliában harcoló déli hadseregnél alezredesi ranggal az élelmezési hivatal igazgatójává nevezte ki. 1708-ban Németalföldre helyezték át, ahol öt évig tartózkodott. Szolgálatainak elismeréseként 1710-ben elnyerte az udvari kamarai tanácsosi címet.
Alig tért vissza Németalföldről, amikor 1716-ban megindult a török elleni újabb hadjárat. Eredményes működéséért 1720-ban jelentős magyarországi birtokokat kapott. 1723-ban magyar indigenatust (honosítás) nyert, hivatalosan ekkor iktatták be birtokaiba. 1729-ben III. Károlytól megkapta a magyar bárói méltóságot, majd Békés vármegye főispáni tisztségét. Így kettős címen tagja lett a magyar főrendiháznak is. A főispáni hatáskör mellett 1737-ig megtartotta a katonai szolgálatot is, mint az élelmezési ügy adminisztrátora és az élelmi cikkek tábori és helyőrségi szállítója.
Bécsben hunyt el 1742. április 18-án. Hamvait a végrendelete értelmében minden pompa nélkül a bécsi Szent István dóm kriptájában helyezték örök nyugalomba.
Labádi Lajos