Egy papbarátom látogatásáról tértem haza, mikor a Népszava február 7-i számából a következő mondat "támadott rám", s akadályozta meg öreg csontjaimat abban, hogy néhány percet pihenjenek. A mondat így szól: "A miniszterelnök öszödi önvallomása után eljött az igazság órája, ma már minden politikusnak az igazmondásra kell törekednie." S, ugyan ki más e mondat gazdája? Egy akadémikus, a Nemzeti Kör tagja, Solymosi Frigyes. Azaz a kérdőjeles magyar értelmiség egy tagjának felkiáltóan bátor megnyilatkozása, akire a magyar társadalomnak érdemes lenne odafigyelnie.
Mert bizony itt az utolsó óra arra, hogy a magyar politikai osztály felhagyjon a hazudozással, a magyar értelmiség pedig tagadja meg a bizalmat azoktól, akik azt a "jogot" vélik jogosan megörököltnek, hogy elfogultságaik mérlegén döntsék el, hogy mi az igaz, és mi nem igaz.
És mivel ama öszödi "hirdetett beszéd" nyomán az elfogultságok már elérték a totális megszállottság mértékét, ezért a fent idézett mondat olvasásakor azonnal egy bibliai eset jutott eszembe. Márk evangéliumának 9. fejezete beszéli el, hogy miután Jézus kiparancsolta a megszállott fiatalemberből az ördögöt, elkezdett kiáltozni és összevissza rángatta őt.
Hát nem ilyesmi történt nálunk is? Ami szeptember 17-én kezdődött, és még február elején is tart, nem végső agóniája egy hazug magyar világnak? Annak a világnak, melynek iszonyú vadhajtásait a bolsevista tűzvész felperzselte, de gyökereit nem volt ideje ártalmatlanítani? Kevés volt hozzá a negyven év?
Ha a tudós Solymosi Frigyes azt reméli, hogy most egy hazug világ gyökérzetére került a sor Öszödön, akkor imádkozzunk, hogy legyen igaza! Most még a meggyőződéses ateisták is tegyék kezüket a szívükre és úgy énekeljék a magyar himnuszt! Nehogy végleg hazugságban maradjon az a bátor, de vakmerően bátor kijelentés, hogy "Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt." Nehogy érzelmeink és elfogultságaink gonosz makacsságának okából valami történelmi istenkísértésbe kergessük bele magunkat. Miközben pedig 1956 és 1989 olyan jövőt kínált fel nekünk, melyből ha kipusztul a hazugság szelleme, oly szép lehetne, mint egy tündérálom. És akkor elmondhatnánk Petőfivel: "Én nem tudom, honnan, s miként van ez, / s a fák alatt hűvösebb az árnyék, / S pirosb a rózsa, illatosb a lég, / Ah, mintha csak egy más világban járnék."
Nagy költőnk ifjú korának első szerelméről mondott ily mesébe illő szavakat. De kérdezem: nekünk a náci és a bolsi veszély után nem kellene e kis és szép hazánkat első szerelemmel szeretni? Nem zászlókkal és díszmagyar jelmezekkel, nem dühös és sértődött hangoskodásokkal, hanem szívünk és lelkiismeretünk csendes, de igaz első szerelmével! A nemzet sorsáért felelős értelmiség ezt kipróbálhatná! S, ha ezt tenné, talán még az esedékes takarékosság se esne annyira nehezére! Helyreállna közérzete.
Vági László