2003 nyarán csengett a telefonom: - Drága Gyermekem! Ugye nem felejtettétek el, hogy idén lesz a 35 éves találkozónk?! Most még utoljára segítek megszervezni, de a későbbiekben már egyedül kell boldogulnotok! - szólt a jól ismert érces, barátságosan évődő hang. Nem kellett bemutatkoznia; drága egykori általános iskolai osztályfőnöknőnk, Suhajda Erzsike volt. (Nem Erzsike "néni", hisz már 30 évvel korábban megitta velünk a kollektív pertut, amire 18-19 éves nagykamaszként nagyon büszkék voltunk.) A találkozó szokás szerint bensőséges légkörben, jó hangulatban telt, tág teret engedve a sok évtizede történt kisiskolás élmények felidézésének. A vidám hangulat ellenére, Erzsike a búcsúzáskor megerősítette, hogy a következő találkozót már önállóan kell megszerveznünk, és jóllehet azon Ő már nem is lesz jelen. Nem vettük komolyan "fenyegetőzését", hisz erős, életvidám, lendületes volt, akár kisdiák korunkban. Hihetetlennek tűnt, hogy egyszer Őt is elérheti, legyűrheti a betegség, egyszer Ő is elgyengülhet, aki mindig szilárd támasza, istápolója, vigasztalója volt oly sokaknak. Ezért is vettük döbbenettel a hírt, hogy szeretett osztályfőnöknőnk gyógyíthatatlan betegségben elhunyt, nincs többé! Tolulnak az emlékek. 1960-ban léptük át a Petőfi Utcai Általános Iskola kapuját. Még csak harmadik éve indult be a Kodály Zoltán által megálmodott ének-zene tagozat, a legelsők között az országban. Sokan voltunk; 48 fős kezdő létszámunkkal valószínűleg rekordot döntöttünk. Mi voltunk az ún. Ratkó-korszak gyermekei, az 1953/54-ben születettek. Induláskor hárman ültünk egy padban, csak így fértünk el a teremben. És a magatartást illetően, nem voltunk mindig "angyalok". Különösen mi, fiúk. Csak heten maradtunk, ennek ellenére igen sokszor magunkra vontuk az iskolai vezetőség megrovó figyelmét: hol, mert nem volt rajtunk iskolaköpeny, hol, mert hosszabb volt a hajunk a megengedettnél, hol, mert délutáni napközis időben kifociztuk valamelyik iskolaablakot. Drága osztályfőnöknőnk - akit halkszavúsággal aligha lehetett vádolni - számtalanszor leteremtett bennünket, hisz mindannyiszor neki is magyarázkodnia kellett miattunk az igazgatónő előtt. Azóta tudjuk, hogy mindig kiállt értünk, még azon az áron is, hogy a tantestületben őt marasztalták el. Már csak restelkedhetünk a-zon, hogy rosszalkodásunk miatt többször sírva hagyta el az osztálytermet. A hogy teltek-múltak az évtizedek, azt tapasztaltuk, hogy Erzsike - a megszépítő meszszeségből - szuperlatívuszban beszél osztályunkról, meggyőződéssel hangoztatva, hogy hosszú tanári pályafutása során mi voltunk a legjobb osztálya. A végeredményt illetően igaza lehet, hisz az 1968-ban végzett 8. ének-zene tagozatból a többség továbbtanult, s egykori osztályából számos diplomás - orvos, mérnök, jogász, vegyész, építész, közgazdász, zongoraművész, tanár, levéltáros - került ki, köztük több vezető beosztású (polgármester, igazgató, osztályvezető, tanácsos). Szeretett tanárnőnk az emlegetett 35 éves osztálytalálkozónkon is megismételte dicshimnuszait. Amikor emlékeztettük diákkori "tetteinkre", s arra, hogy hányszor volt álmatlan éjszakája miattunk, s hányszor kellett kiállnia értünk, azt válaszolta: - Ez igaz, de Ti a csínytevések mellett tanultatok és tudtatok; elevenek voltatok, de nem voltatok szemtelenek, neveletlenek; sok bosszúságot, de sok örömet is okoztatok! Igaz, nem igaz!? Tény, hogy osztályfőnöknőnk, ballagásunk óta albumba gyűjtötte a volt tanítványairól készült képeket, a róluk szóló újságcikkeket; megőrizte a diákjai által írt tanulmányokat, könyveket, hanglemezeket; a Szentesről elszármazottakkal rendszeres levelezésben állt; vagyis mint egy szerető, figyelmes Anya, érdeklődéssel figyelte csimutái boldogulását, eredményeit, sikereit. Nem titkolta, hogy büszke ránk, és sokszor dicsekszik velünk! Mit mondhatunk erre most, a végső búcsúzáskor? Csak köszönetet! És talán azt, hogy örülünk, ha rászolgáltunk a bizalmára és szeretetére. A többször felemlített 2003. évi találkozó jelenléti ívét Erzsikének is odaadtuk, hogy írja fel az esetleges adatváltozásokat. Az osztálynévsort nézve, csak most figyeltünk fel rá, hogy osztályfőnökünk a cím és telefon helyett egy Váczi Mihály idézetet írt a lap aljára: "Találkozás és búcsúzás,/ az élet ennyi csak./ Valaki jön, valaki megy,/ s az emlék megmarad." Mi is csak annyit ígérhetünk, hogy Emléked mindhalálig megőrizzük! Az 1968-ban végzett osztályod nevében Labádi Lajos

<<< Vissza