Valamilyen csend csak bekövetkezett. Körülöttünk is, de talán még bennünk is. Persze e csendből még Márai Sándor sem hallaná ki "a világ szerkezetének titkos ketyegését." De hát van ketyegése a józan észnek is, meg a lelkiismeretnek is. Ezért talán érdemes arra figyelnünk, amíg valami újabb csatazaj nem ront ránk. Meg aztán november van, a természet bús hervadásának ideje, amikor talán még a fiatal is azt mondja magának. "...csöndesen - elbámulok az eltűnt éveken." (Juhász Gyula) Én magam is elbámulgatok hosszú életem sok eseményén. Néha még el is csodálkozom magamon: hogy engedhettem meg magamnak, hogy a legképtelenebb dolgokban is hinni merjek? Így jártam 1956-tal is. Azon a szép őszi napon hiába figyelmeztettem magamat, hogy ami Pesten történik, az nem lehet igaz, mégis úgy fogadtam, mint a szabadság feltartóztathatatlan érkezését. Itt a szabadság, és már csak az a dolgunk: magunk jó emberségének megkettőzésével megragadni és nem engedni ki markunkból egy szebb jövő kínálatát. Emlékszem, hogy 1956 mindenszentek napjának estéjén, az egészen megtelt dunavarsányi templom szószékén a bibliai Elizeus prófétáról prédikáltam, aki Illés prófétától kétszeres lelket kért, mielőtt az égbe ragadtatnék. Nem tudtam véletlennek tekinteni, hogy 1456 és 1956 között pontosan fél évezred a távolság. Hittem, hogy Isten azokban a napokban minket használt fel arra, hogy kioktassa azt az Európát, mely oly könnyedén hagyta cserben a kontinens keleti felét. Dehogy kaptunk kettős lelkületet! Az egyetlen lelkünket is gyorsan elaltattuk, nehogy sokba kerüljön a nem jókor érkező szabadsággal való kacérkodás. Úgy beleálmosítottuk magunkat a "legvidámabb barakk" áporodott levegőjébe, hogy 1989-ben képtelenek voltunk gyorsan feltalálnunk: mi lenne a teendőnk. Most pedig, 2006-ban úgy elbántunk 1956 emlékével, mintha annak hősei valami nagy hiábavalóságot követtek volna el, melynek volt ugyan dicsősége, de nem volt igazi haszna. Most, hogy ez a szégyenletes önmegbecstelenítés lezajlott, talán felébredünk és megrémülünk magunktól. S talán sokan lesznek, akik elhatározzák, hogy rendbe teszik gondolataikat, visszaállítják magukban a felfordított értékrendet, s úgy készülnek a következő ünnepre, karácsonyra. És ha októberben nem is voltunk képesek megadni sok hősi halottnak azt a tiszteletet, mely járt volna nekik, karácsonykor talán megengedjük a betlehemi gyermeknek, hogy ő is ajándékunk lehessen. Leszünk-e ehhez elegen? És képesek leszünk-e még a politikusainkra is ráerőltetni annak belátását, hogy ha nincs bennük jóakarat, akkor ők csak heródesei a magyar jövőnek. E cél érdekében megkísérlem maradék lelkemet is megkettőzni. Köszönöm azok jóságát, akik erre csendben elszánják magukat. Kívánom nekik, hogy valami új hajnalféle mondja elszánásukra az Amen-t! Vági László

<<< Vissza