Hát ez is elmúlt. De hogyan? Amit előre lehetett sejteni, és amit tegnap este láttam, arra mit mondjak ma, kedden október 24-én? Csak azt mondhatom, amit Radnóti Miklós egyik versében így olvasok: "nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható." Tényleg nincs műszer annak megmérésére, hogy mekkora súlyú következményei lesznek a szerencsétlen tegnapi ünnepnek. Van ugyan műszere az én hitemnek is, meg remélem sokak hitének is, de a széles magyar tömegek nem hiszen olyan műszernek, mely ugyan nagyon pontos, de régi. S ha valami régi, s az elavultság látszatát hordozza, akkor arra oda sem figyel a mai "modern magyar" értékelés. S egyáltalán van-e olyan szó a szókészletünkben, mely az utóbbi időkben ne ment volna át szerencsétlen jelentésváltozáson? Ezért aztán arról, ami tegnap történt, két különböző országos napilap nem képes ugyanazt megállapítani. Az egyik számára október 23-a Budapesten a rendőri brutalitás napja volt, a másik meg a meggyalázott ünnepet siratja. Mindezek ellenére felcsillant bennem valami, amit reménynek nem merek nevezni, mert még magam előtt sem akarok reményemmel nevetségessé válni. De valami halovány sejtésnek mégis nevezem. Mert ha bűnösök is vagyunk abban, hogy az 56-an előre kifizetett, de csak 89-ben megkapott szabadságunk bemocskoltatott, e tény mégis képes sokakat megdöbbenteni és elgondolkodtatni. S, hátha komoly vizsgálat indul meg a lelkiismeretek mélyén, hogy mi miatt kerültünk olyan helyzetbe, hogy legnagyobb ünnepünk egyikén a világ szeme láttára így lehessen csúfot űzni belőlünk? Mert bizony most megcsúfolt nép vagyunk! 1956-ban a szovjet hadsereg brutalitása nem megcsúfolt, hanem legázolt bennünket! A szégyenletes magyar 44/45 után tizenegy évvel Európa leghősiesebb népének titulált bennünket a világ. Most mi magunkat tettük sajnálkozás vagy rosszabb esetben nevetség tárgyává. Mondom: hátha sokan elszörnyülködnek ettől, s talán átállítják elfogultságaik koordinátáját. Döbbenetükben! Elkésve, de talán nem végzetesen. Van ilyen sejtésem, de bennem sem mer reménnyé változni ma még. Talán holnap, vagy holnapután. Mindenesetre kérek mindenkit: akár hisz Istenben, akár csak a sorsban hisz: mondjon köszönetet, ha el tudott szörnyülködni a tegnapi napon! Mert az őszinte elszörnyülködésből támadhat valódi ijedelem, mely pánikba nem esik, de orvos után nagyon tud kiáltani. Hátha a történelem gazdája küld hozzánk orvost vagy orvosokat. Hátha még se haragszik nagyon a magyarokra! Vági László

<<< Vissza