Bese László nyolcvan éves. Ez alkalomból, munkáiból életmű-kiállítást rendeznek a Hegedűs László Helyőrségi Klubban. Így tisztelegnek a szentesi feketekerámia mesterének. A tárlat mottója: "...csak az nagy, igaz és szép a művészetben, ami egyszerű." George Sand gondolatai örökérvényűek a mester számára. A Magyar Kultúra Lovagja (mellette számos kitüntetés tulajdonosa) így vall életéről: - A nagyhegyi városrészben születtem 1926. augusztus 1-jén. Elemi iskolába Szentesen jártam, hat osztályt végeztem el. Tizennégy éves koromig apám mellett csetlettem, botlottam, tetőcserép-készítőként dolgozott a téglagyárban, de mivel vézna kisgyerek voltam, azt a munkát, amit ő végzett, nem bírtam el. Mondtam, fodrász akarok lenni. Apám jó muzsikus ember volt, télen ott muzsikált a kocsmában, oda járt a fodrász is, a fazekas is, meg mindenki. Nos, a fodrászmester nemet mondott a kérésre, mivel akkorára már a kocsmáros fiát fölbiztatta. De hogy segítsen, elmondta, hogy a Korsós soron inast keres a Berényi fazekas. Kaptunk az alkalmon, apámnak is tetszett a dolog, beszélt a mesterrel. Berényi Lászlóék fiatalok voltak, 24 éves a főnök, húsz az aszszony. Apám sokszor elmuzsikálta a mester nótáját. Felvettek próbaidőre, aztán május 1-jén leszerződtettek fazekas inasnak. Már akkor szobrászkodtam, és jól rajzoltam. Úgy döntöttek, megfelelek, kellettem is, mert se a főnök, se a felesége nem tudott rajzolni. De nagyon tudtak korongozni. Ott aludtam a műhelyben, vasárnap volt 2-3 óra szabadidőm. Hazaszaladtam mosakodni, aztán jöttem vissza. Odahaza nagy volt a család. Reggel 4-től este 10-ig dolgoztam. Ha föltakarítasz fiam, akkor lefekhetsz, de reggel kelni kell, mert sok a munka, mondták. Szerettem ott, jó barátságban voltam velük, azt is megkérdezték, mit főzzünk ebédre. Amikor a főnök nem látta, szobrászkodtam, dísztányérokat festettem. Aztán, amikor kész lettem vele, a felesége elvette, mondván, majd készítek másikat. Mindez 1940-ben történt, elkezdődött a háborús éra. Még árultunk, itt a Kossuth téren, az Apponyi téren, a piacon. A főnök mindig dicsekedett velem, azt mondta, én vagyok a jobb keze. Azért elmondhatom, hogy két mester inasa voltam. A Korsós soron volt a főnököm műhelye, a Jókai utcán meg az öreg Berényi Bálinté, aki viszont feketekerámiát készített. Gyakran átküldtek oda, mondták, eredj fiam a boltba, eredj el gyógyszerért, orvoshoz. Az öreg Berényi dolgozott, én meg néztem, hogyan csinálja. Egyszer megkérdeztem tőle: Berényi úr, hogy is van ez? Azt mondta, ráérek még megtanulni. Kíváncsi voltam arra is, hogyan lesz fekete? Berényi Bálint így válaszolt: az titok fiam. Miért mondta ezt? Azért, mert ő sem tudta tudományosan. Vegytant nem tanult, de gyönyörű edényeket készített. 1943 novemberében felszabadultam, majd ott maradtam segédnek a fiatal Berényinél. Nem sokáig, mert jött a háború. Munka nem volt, nem kellett az edény, nem lehetett belőle megélni. Az a nyolc-tíz fazekas, akik addig dolgoztak, beadták az ipart. Kimentem Derekegyházára apámhoz cserepet simogatni. Aztán Szolnokon zenéltem egy kevés ideig, s hogy megint akadt egy kis munka, hazajöttem, majd '48 októberében bevonultam katonának. Önkéntesen, ahogyan odaküldtek. Huszonhat évet töltöttem el a honvédségnél, s hogy megszűnt az alakulatom, '74-ben őrnagyi rangban leszereltem. Negyvenhét évesen eljöttem nyugdíjba. Mondtam, van nekem szakmám, amiből megélek, ha akarok. Jó nyugdíjat kaptam, 3800 forintot, míg másoknak 900-1000 forint jutott akkor, nem kellett elmennem dolgozni. Leadtam a szolgálati lakásomat és a Jókai utcában vettem egy nagy házat. Felállítottam a műhelyt, és elkezdtem amatőrködni. Eleibe nehezen ment, ma sem tetszenek azok a munkák, amiket akkor készítettem. Éreztem, sok idő kimaradt a fazekasságból. Egy hónapig tartott a vajúdás, aztán viszszanyertem a tudást. Mindenféle edénnyel dolgoztam. Mígnem meghallottam, hogy az öreg Pardi bejelentette: vége, többé nem lesz feketekerámia Szentesen. No de nem így van az, mondtam, tudok én feketekerámiát csinálni. És elkezdtem égetni. Három katlant is építettem azóta, de selejt munka nem került ki a kezem alól. Így ment ez 1980-ig. Akkorra megelégeltem, hogy csak magam vagyok. Lett is egy segítőm, Vígh László restaurátor személyében, aki kerámiastúdiót indított a múzeumban. Egy évig csináltuk, voltak növendékeink. A tisztiklubban meg Nádor Pista volt az igazgató, meghívott bennünket, azt mondta, Laci bácsi, hely van, hozzuk át ide az egészet. Áthoztuk. Elkezdtem tanítani a drámai osztályt. Ők jöttek, voltak vagy 25-en. Közben ki-kicserélődött a gárda, de állandóan voltak gyerekek. A szervezés olyan jól ment, hogy mára szinte minden iskolában van kerámia szakkör. Nem verem a vállamat, de valami kis részem nekem is volt benne. Örömmel tettem. Ha én nem mozdulok rá akkor, egyetlenegy fazekas sincs Szentesen. Ma már hat mester van, gyönyörűen dolgoznak, megérdemlik, hogy felsoroljam a nevüket: Magyar Ágnes, Janó Tibor, Wolford Ilona, Bors Károly, Kádár Virág és Kádár Barbara. A tanítványaim voltak, ma már ők tanítanak az iskolákban. A két Kádár lánnyal a műhelyt is fenntartjuk, bérégetést csinálunk, művészkedünk egy kicsit. Kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a hosszú honvédségi kitérő alatt hiányzott a fazekasság. Hogyne hiányzott volna! 1952-ben Dócon készítettem is egy korongot. Hadnagyi rangban voltam akkor, s az ezredesem elvette, mondván az egy honvédtisztnek nem dukál. Ilyet ne csináljon a hadnagy elvtárs, mondta. Szót fogadtam. Az igazság az, hogy az ezred is sűrűn mozgott, így aztán időm se volt a korongozásra. Ejtőernyős tisztként végeztem, aztán lövész voltam, majd hídász lettem, amikor az ezred beépült a szentesi dandárba. Hívtak, azért is, mert kiváló sportoló voltam lövészetben, hatszoros hadseregbajnok vagyok. Itt szolgáltam. Elfoglalt a munkám. Innen jelentkeztem műszaki főiskolára. Amikor megszűnt az alakulat, azt mondtam, már nem megyek sehova. A családban nem követ senki, már ami a katonaságot illeti. Első házasságomból van egy fiam, ezredes, a HM-ben dolgozik. Azóta én is kaptam egy csillagot: most alezredes vagyok. Sokan megkérdezik tőlem, mi kell egy szép feketekerámiához? Elsősorban egy olyan agyag, amelynek nagy a vastartalma. Kel hozzá egy olyan tüzelőanyag, amelynek nagy a kátránytartalma. Én mindig fenyőfát használok, jobban szeretem azt a fenyőfát, amelyen tavaly még a rigó fütyült, mert annak van gyantatartalma, úgy ég, mint a zsír, szép füstje van. És kátrányképződése. És hát kell hozzá egy jó kemence. Amelyben redukciós égetési móddal lesz fekete a kerámia. - Életem álma? Egy fazekasmúzeum felállítása Szentesen. *** A Bese László munkáiból nyílt életmű-kiállítást október 9-én, hétfőn este 5 órakor Mód László muzeológus-néprajzkutató ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Közreműködik a Honvéd Együttes. Lovas József

<<< Vissza