|
Július a nagymamák hónapja. Azon az alapon, hogy e hó 26. napján ünneplik
Jézus Krisztus nagyanyjának, Szent Annának emlékét az ország 133 templomában.
A Szent Anna-templomban immár 28 éve szolgálok. Tizennégy évig mint kinevezett
lelkipásztor, tizennégy évig pedig mint nyugdíjas, aki boldogan áll e
minőségben is e templom népének rendelkezésére.
Ebben az évben az a nagy öröm ér, hogy én lehetek a Szent Anna-templom
búcsújának igehirdetője és celebránsa. Ettől eltekintve azonban nagy-nagy
szeretettel tudok gondolni minden nagymamára, talán azért is mert gyermekkoromban
nagymamám jelentette számomra a legmelegebb, legkényeztetőbb szeretet
forrását.
Gondolom, hogy ezzel a nagymama-szeretettel igen sokan vannak úgy, mint
én. S biztos vagyok benne, hogy a nagymamák nem csak a templomban dicsérik
Istent a legtöbb szájjal, hanem az össztársadalomnak is az ő szívük jósága
jelenti a legnagyobb megbízhatóságot.
Ezért úgy gondolom, minden kedves olvasó szívesen veszi, ha azt ajánlom,
hogy gondoljunk a szentesi nagymamákra úgy e hónapban, mint ahogy gondolt
édesanyjára a nagy költő, Váci Mihály. Tanító volt, és nagy hittel hitt
a szocializmusban. Ezért aztán a hivatalos potentátok féltették is tőle
a rendszert, s nem bánták, hogy túl hamar adhatták meg neki a végtisztességet
korai halála jóvoltából.
Ő becsületes magyar pedagógus volt, s kommunistasága ellenére nagyon hitt
édesanyja hitében. Ezért írta róla oly szépen: "Ül az Anyám a templomban,/
Térdeplő, guggoló padban,/ Imádkozik..." Olyan asszonynak tartotta
anyját, akinek lelkében a hit olyan, mint a "megdönthetetlen nagy
ég." Miatta is félt előre sejtett korai halálától, mert így írt erről:
"De az fáj, jaj!/ Csak az fájna/ Ha meghalni úgy találna, hogy mindarra,
amit én hittem,/ S hiszek, mire én sorsom tettem, áldását ő nem adná rá,/
Két szent karját ki nem tárná,/ Mosolyogva, életünkre,/ S nem tenné kezét
fejemre,/ Elrebegve: "Hát segítsen meg titeket a Jó Isten!"
Úgy érzem, hogy a szabadsággal nehezen bánni tudó magyarságnak igen jót
tenne, ha sok jó anya és nagymama tudná áldó kezét életünk felett tartani.
Mert a kommunizmus bukása után nagyon nagy szükségünk lenne olyan Váci
Mihályokra, akik őszintén hisznek abban, hogy dolguk a haza szolgálata.
És akik "százhúszat verő szívvel" teszik dolgukat a köz javára,
különösen a szegények üdvére.
Jó lenne biztosnak lennünk abban, hogy sok ilyen lelkű nagymama van még
kis hazánkban és kis városunkban is. Isten éltesse őket!
Vági László
|
