|
Egyre gyakrabban halljuk a rádióban, látjuk a tévében, de itthon nagyon
sokan személyesen is ismerjük őt. Abebe Dani, azaz Bebe, régóta a Back
II Black együttes sikeres énekese, de azért mégis"szentesi-csongrádi"
fiatal! Igaz, sajnos ritkán tud már haza járni, de azért kifaggattam,
hogyan viszonyul most a régi otthonához, hogyan emlékszik vissza az itt
eltöltött időkre.
- Milyenek voltak az iskolás éveid? Jó gyerek voltál,
vagy inkább "rettegtek" tőled a tanáraid?
- Nos, a bölcsiben meg az oviban, ha jól emlékszem, én voltam az egyik
legrosszabb gyerek. Ugyanakkor emiatt nagyon sokat kivételeztek is velem.
Valószínűleg azért, hogy ne zavarjam folyton a többieket. Volt, hogy néha
a kötelező alvások helyett engem inkább elvittek fagyizni az óvó nénik,
vagy hasonlók. Az általános iskola már nem maradt meg annyira a fejemben.
Szentesen kezdtem az első osztályt, aztán átköltöztünk Csongrádra, és
ott folytattam. Kis város mind a kettő és nagy dolgok nem történtek akkoriban
velem. Nem tűntem ki különösebben semmiből, csak baromira lusta voltam.
Viszont sportolni nagyon szerettem, sok mindent kipróbáltam: vízilabdáztam,
kosaraztam, meg ami belefért. Ez aztán folytatódott, még középiskolás
koromban is, amikor a Batsányiba jártam. De alapjában véve szerettem kihúzni
magam a dolgok alól. A szüleim persze mindig nyaggattak, hogy fiam tanuljál,
mert semmi nem lesz belőled.
- Emlékszel, mikor kezdett foglalkoztatni a zene?
 -
Volt egy gitárom, amit már kisiskolás koromban mindig magammal hurcolgattam.
Édesapámtól kaptam ezt a hangszert, amit ugye azért többé-kevésbé már
föl is lehetett hangolni, és ezen kezdtem el először bohóckodni. Aztán
persze megalakult az első zenekar. Még a régi barátokkal álltunk össze.
Nem nevezném én azt még zenélésnek, de ahogy telt-múlt az idő, elkezdtünk
dalokat írni. Az első a Kísértetautó volt, mert akkoriban ment a tévében
egy ilyen sorozat, és én azt valamiért nagyon imádtam. Tehát megkomponáltuk
ehhez az első dalunkat. A gimis éveim alatt ismerkedtem meg Murphyékkel
(Mészáros Gábor - Murphy Band), az ő zenekarukban játszottam és énekeltem
aztán éveken keresztül, és mikor főiskolára jártam, ott már tudtam, hogy
ezzel akarok foglalkozni.
- Hogyan esett a választás a Kodolányi János Főiskolára Székesfehérváron?
- Ez úgy jött, hogy az ősök igen sokáig tiltották a zenélést. Például,
amíg Murphyékkel játszottam, meglehetősen gyakran kikaptam otthon. Például
olyanokért, hogy már megint hazalógtam a suliból, de még meg sem érkeztem,
már mentem is át Szentesre zenélni.
- Megmondták nekem otthon, kész passz, egy szakma azért kellene neked,
és akkor én úgy voltam vele, ha ezt ennyire szeretnék, akkor jó, belenyugszom,
és végül így jött a főiskola, ahol közgazdaságtant tanultam idegenforgalmi,
és szálloda szakon. De sosem kezdtem még semmit ezzel a diplomámmal, valójában
azt sem tudom, hol van már... Viszont tény, hogy ezek voltak a legszebb
éveim!
- A szüleid mindketten orvosok. Téged sosem szántak hasonló pályára?
- Érdekes, de nem. Sőt, szerintem kifejezetten nem akarták, hogy én is
orvos legyek. Meg ezzel azért nagy felelősség is jár - kevés szabad idővel.
Én azonban ezt nem óhajtottam vállalni, pláne, hogy mások élete fölött
asszisztáljak, vagy hogy megoperáljak valakit... Ez csöppet sem nekem
való. Szóval szerintem ők sem akarták, hogy netán én is orvos legyek.
- Szentesen születtél, Csongrádon nőttél fel. Mennyire kötődsz még a régi
otthonaidhoz?
- Rengeteg időt elvesznek most tőlem a Back II Blackes munkálatok, valamint
játszom színházban, szinkronizálni is szoktam, szóval teljes diliház van.
Hétköznap próbák, hétvégén koncertek stb., emiatt elmarad, hogy gyakran
haza tudjak járni. De nagyon kellemes emlék számomra az itt eltöltött
idő.
- Mit csinálnál, ha nem zenélnél?
- Cseteltem múltkor, s volt egy ilyen kérdés. De nem tudom. Zenélnék.
Nem tudok semmi mást elképzelni.
- Nem volt soha más álmod?
- Volt, végül is. De aztán rájöttem, hogy az élet jó irányba terelt engem.
Valószínűleg a zene volt a sorskönyvemben megírva. Persze fiatalon szerettem
volna én is katona meg kommandós lenni. Még a rendőrtisztire is elmentem
felvételizni, sőt Amerikában egyszer a tengerészgyalogsághoz is be akartam
lépni (amit egyébként máig nem mertem a szüleimnek elmondani). Egyszer
kiküldtek nyelvet tanulni az Egyesült Államokba, pont július 4-e volt,
a nemzeti ünnepük, és ilyenkor van a sorozás is. Én pedig fogtam magam
és elmentem! Persze aztán nem lett belőle semmi. Ugyanis kiderült, hogy
nem vagyok amerikai állampolgár. Esetleg, ha egy évig beállnék sorkatonának,
akkor kaphatnék zöldkártyát. De aztán lejárt a vízumom és hazajöttem.
Akkor jött a Picasso Branch is, és onnantól indult az én kis életem az
ismertség felé.
- A Back II Blackes pályafutásod hogy kezdődött?
- Nos, a Kozsóval kb. kilenc hónapot bírtam ki, mivel ő elkezdett minket
csöpögős szépfiúkká varázsolni, nekem viszont ez nem nagyon tetszett,
szóval nem akartam folytatni ezt az egészet, és eljöttem. Utána a Back
II Blackes fiúk hallottak engem énekelgetni, meg karaokezni, majd volt
egy nap, amikor már le is ültünk próbálni, nekik pedig, úgy tűnik, hogy
tetszett, amit láttak. Aztán már csináltuk is az új lemez anyagát.
- Könnyen ment a beilleszkedés?
- Azt hiszem, hogy igen. Jó emberek vannak ebben a csapatban. A tolerancia
pedig nagyon fontos egy ilyen zenekar életében. Nem is véletlen, hogy
novemberben már tíz évesek leszünk.
- Mennyire zsúfolt most az életed?
- Meglehetősen, de azért nem szoktam megvárni azt sem, hogy besokalljak.
Olyankor csak kikapcsolom a telefont és elmegyek valahova kicsit.
- Mi az a néhány dolog, amit a legjobban szeretsz az életben?
- A zene, a család mindenek fölött, a barátaim,... és a nők. Valamint
élek-halok az öreg amerikai autókért!
Mészáros Mariann
|
