Móricz Zsigmond író Az ország legismertebb és legelismertebb íróját, Móricz Zsigmondot, 1931 elején rend-kívül komoly támadások érték. Nem kevesebbel vádolták, minthogy elárulta a magyar nemzetet és a nemzeti kultúrát, megtagadta a magyarságot! Az országossá duzzadt botrány városunkat, ill. Csongrád megyét is érintette, ezért az elkövetkezőkben igyekszem összefoglalni és az olvasók elé tárni e nagy vihart kavart ügy részleteit. A történet egy irodalmi vitával kezdődött, amelynek egyik főszereplője városunk jeles szülötte, a szentesi gimnázium egykori tanulója, a hetvenedik életévében járó dr. Négyesy László irodalomtörténész, egyetemi profeszszor, akadémikus, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, a Korvin-koszorú birtokosa volt. Az idős tanárt Hegedüs Lóránt irodalmi előadásának egyik kitétele bőszítette fel, nevezetesen, hogy: "...a faji jelleg hajszolása nem érték az irodalom szempontjából". Négyesy a Budapesti Hírlapban címoldalas vezércikkben reagált, a fenti megállapítást felháborodottan visszautasítva a magyar faj nevében. Tiltakozott az ellen is, hogy Adyt rögtön Petőfi után említsék, és megfeledkezzenek az igazi költőkről. Hegedüs Lóránt durva kioktatása és Ady Endre emlegetése Móricz Zsigmondot is hozzászólásra inspirálta. Véleményét a Nyugat 1931. március 1-jei számában fejtette ki Az irodalom és a "faji jelleg"címen. Írásában nem kímélte az idős professzort. "...Ez a támadás felújítja bennem a húsz év előtti cikkek emlékét, mikor Négyesy László, már akkor is mint rugalmasságát vesztett, nem éppen ifjú ember, egy egész írógenerációt ostorozott, mint szerény katonája egy irtó-hadjáratnak, amit az akkori Akadémia és Kisfaludy Társaság indított" - kezdte mondandóját Móricz. Azóta teljesen más világ van, elsősorban Trianon miatt. "Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán - folytatta Móricz -, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtessenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzúrázzák, és olyan Corviniákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván..." Ezek előrebocsátása után jött írásának az a része, amelyért utóbb a leghevesebb támadásokat zúdították rá: "...Itt van egy aktuális tény. A magyar területeket darabokra vágták s az elmúlt tíz év alatt a leszabott részek önálló és új életet kezdenek élni. Itt van Szlovenszkó magyarsága, és itt van Románia magyarsága. Mindkettő olyan új vonásokat mutat, olyanannyira új arcú magyarokat produkál, hogy e pillanatban legalább három magyarság áll egymás mellett, sőt bizonyos szempontból egymással szemben. Nem régen voltam Szlovenszkóban s még mindig tele vagyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két főtípusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfibúval és honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják máskép, csak az ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképen látnak. A fiatalok már idegen iskolákban nőttek fel, olyan nyelven tanulták a tudományokat, amelyen szüleik ma sem értenek, nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniük magukból. Egy szociálisabb és kultúráltabb magyarságot. Európaibb magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt... Magyarok ezek, magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és fel nem világosítottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak..." Vitacikke végén Móricz feltette a kérdést: "Mi az, amit olyan főpapi ornátusban őriznek a Négyesy Lászlók? Mintha azt prédikálnák, hogy járjatok két lábon és felemelt fővel. Nem járhat másképen az ember. Nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak nemzetének külső jellegzetességével... A nemzeti érzés nem azt jelenti, hogy elmúlt életek kihalt formáihoz ragaszkodjunk, hanem azt, hogy a mai élet, az egyre fejlődő élet ura legyen az ember... Új eszmékre, új célkitűzésekre van szükség; új igékre és új érzésekre. De nem affélékre, amit Négyesy mond... Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig az irodalomban." A Móriczéhoz hasonló kemény, szókimondó válasszal dr. Négyesy László sem maradt adós. (Folytatjuk) Labádi Lajos

<<< Vissza