Március első vasárnapjának estéjén írom e sorokat. Ezen a téli estén. Mert - sajnos - visszatért a havazás, lehet gondolkodni: mi lesz ennek a vége, ha beindul az olvadás. Én magam már napok óta azon töröm a fejemet, hogy miként kellene a közelgő nemzeti ünnep előtti utolsó cikkemben olyan gondolatokkal előrukkolnom, melyek feledtetnék néhány pillanatra a kedves olvasókkal, hogy egy teljesen szabálytalan, kegyetlen választási kampány kellős közepében vagyunk. És ahogy ma este kinéztem az ablakon, s láttam, hogy minden fehér, Petőfi A téli esték című kedves költeménye jutott eszembe, s mindjárt hozzá is kezdtem olvasásához. El is jutottam hamar az ötödik versszakig, ahol a költő a férfiakat kínálgató jó háziasszonyról ezeket írja: "Ne félj, hogy tisztéből valamit mulasszon, Hej, mert ő nagyon jól tudja, mit miképp kell, Kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével..." Innen aztán végképp nem tudtam a verset tovább olvasni, mert előpattant emlékezetemből az a gyönyörű bibliai részlet, mely "a derék asszony dicséretét" zengi. (Péld. 31,) Ebből idézem ide az egyik legszebb mondatot: "Férjének szíve bátran ráhagyatkozik, és nem lesz nyereség híján"... S, ugye senki sem csodálkozik, hogy ez a mondat a következő óhajt váltotta ki belőlem: de jó lenne, ha az idei húsvét előtti és utáni vasárnap kis hazánk nagy nyereségének lenne kettős ünnepe! Elméletileg nem is kellene ehhez valami különleges szerencse. Elég volna, ha addig sikerülne Petőfi jó háziasszonyától elirigyelni azt, hogy "kötelességét jól megtanulta" és ezért "nem bánik könnyen a ház becsületével." S, ha már a ház becsületéről van szó, ugye mindnyájan éreznénk, hogy Petőfi Sándor ma így szavalná a Nemzeti dal egyik fontos üzenetét: "Sehonnai bitang ember... kinek drágább pártérdeke, mint a haza becsülete..." Elég volna ehhez egy különleges szerencse? Nem jól kérdeztem. Ehhez több kell, mint szerencse. Ehhez önvizsgálat kell! És bűnbánat kell! És bocsánatkérés kell és bocsánatot adni tudás kell! Ehhez az kell, hogy fel tudjunk nőni ahhoz a tényhez, hogy előbb lettünk emberek, mint magyarok. Mert csak mint igazán magukat vállaló felnőtt emberek tudhatjuk Petőfi lelkével így megszólítani az 1989-ben ajándékba kapott szabadságot. "Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve..." Nehogy már az derüljön ki, hogy igazában nem is a szabadság után epekedtünk, hanem csak arra vágytunk, hogy magunk választhassuk meg, melyik pártérdeknek akarunk titkos vagy nyílt szeretőjévé válni. Most még, mintha a gyűlölködés félholttá zsibbadt áldozatai lennénk. De meg fog-e történni velünk 2006 áprilisában - húsvét táján -, hogy megáll felettünk Petőfi lelke és azt mondja: "...már ezentúl nem féltelek nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem?" Meg tudjuk-e újra kínálni Európát bölcsességünkkel és becsületünkkel? Vági László

<<< Vissza