Legutóbbi írásomban bevallottam, hogy papoltam. Annak az igazságnak az ügyében, melynek engedelmes birtoklása nélkül nem a nép fogja megmondani, hogy kikben bízhat, hanem a pártpolitikusok fogják saját képükre és hasonlatosságukra manipulálni a népet. A saját "igazságuk" nevében. Mikor e sorokat idegépelem, Budapest lakossága 1945. február 13-ra emlékezik. Ki így, ki úgy. Aszerint, hogy melyik "igazság" zavarta meg a gondolkodását: a náciké avagy a kommunistáké. S, ugyan hányan lehettek, akik a poklok mélyén is tudták magukat tartani az egyetemes érvényű igazságok mértékéhez? Bizonyára sokan voltak, bár lehet, hogy többen is lehettek volna. De akárhányan is voltak, ők még akkor is imádkoztak, mikor nem is gondoltak rá, mert puszta létük is imádság volt. Azok, akik meghaltak, mind-mind ennek a történelmi kataklizmának nem hősei, hanem áldozatai voltak. Biztos, hogy nem is akartak hősök lenni, de áldozatok sem. De döntött felettük a hazugsággá vált igazság. Hogy értem ezt? Úgy, ahogy a "sorstalanná" vált Kertész Imre értette. Ő írja Gályanaplójában: "Az igazság törékeny dolog. Ha ezer ifjú, acélos, kaszárnyazsírral kent torok harsogja minden utcasarkon, még a legvitathatatlanabb igazság is tüstént hazugsággá, erőszakká és előbb-utóbb a gyilkosságot szolgáló ürüggyé válik." Ilyen hazugsággá hadseregült igazság kényszerítette Buda népét a pincék világába, hogy ott az éhség és a félelem adjon leckét azoknak, akik csak így értenek, de azoknak is, akik józan ésszel előre tudták, hogy mire képes a felfegyverzett hazugsággá vált "igazság", jobban mondva részigazság. Azóta eltelt 61 esztendő. S, ha erre a történelmi tragédiára még mindig nem tudnak a magyarok feltisztult értelemmel és bűnbánó lélekkel gondolni, akkor annak súlyos oka van. Sorolhatnám, de nem teszem. Mert még mindig leküzdhetetlen érzelmi érdekek kötődnek múlt századi két katasztrófánk megítéléséhez. (Trianon és Buda) Inkább imádkozom, ha már magyar pap vagyok. S, hogy imádságom hiteles legyen, ezért a megfeszített Jézus szavait könyörgöm a történelem Ura elé: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el" minket, magyarokat. Ha megvertél minket, akkor miért nem küldesz egy magyar keresztelő Jánost is a Duna-Tisza tájára, aki végre bele tudná sulykolni a kemény magyar szívekbe, hogy mitől kellene megszabadulnia! Miért nem szól nagy erővel a valóban megszabadító igazság szava? Miért percemberkék mondják meg, hogy miben higgyenek gyermekeink? Igen. Sokszor imádkozom így. Kár, hogy nincs hozzá annyi hitem, mint kellene. Vagy talán Lengyel Lászlónak van igaza, aki a múlt szombaton ily szavakkal ijesztgette a Népszabadság olvasóit: "Nincs irgalom!?" Mert, akik nem tisztázzák múltjukat, nem tudnak mit kezdeni jelenükkel. Vági László

<<< Vissza