A Prima Primissima-díjat Demján Sándor alapította 2003-ban. A VOSZ elnöksége támogatásával létrejött díj legfőbb célja a magyar értelmiség kiemelkedő eredményeinek megőrzése, a hazai tudomány, művészet és kultúra fejlesztésének pártoktól független erősítése. A díjat 2005. december 8-án a szentesi születésű Csete György építész is átvehette. - Budapestre 1956-ban kerültem, elkezdtem a műegyetemet. Felvételizhettem, így lettem építészmérnök, noha én nem a társadalom bizonyos részei által elképzelt utat jártam be, mellém az a kártya volt kiosztva: a te neved senki. Ne legyél senki, ezt a sorsot szánták nekem. Mit tudtam csinálni? Ki kellett másznom a gödörből. Sokan mondják, Csete Györgyöt ma már az építészek legjobbjai között emlegetik. Most már nem számít. Egy idő után az ember föléje kerekedik az ilyen dolgoknak. Nem voltam földbirtokos csemete. Egy városi tisztviselő gyermeke voltam, ami ma már történelem. Nincs bennem bosszúállás, nem is vagyok abban a helyzetben, hogy megtehessem. De nem felejtek. Mint örök figyelmeztetés, megmarad az ember fejében. Az életműdíjjal a nemzet elismerte a munkám. Ennél nagyobb dolgot nem is vártam. Hozzáteszem, nagyon meg kellett érte dolgoznom, ugyanúgy, mint a Kossuth-díjért, vagy az előtte kapott Ybl-díjért. Arról nem is beszélve, hogy anyagi elismeréssel is járt, ki tudtam fizetni az adósságaimat, ki tudtam váltani a zálogházból az oda vándorolt tárgyaimat. Anyagilag ismét egyensúlyba kerültünk, és most már nem kell a körmömmel kapaszkodni a verem alján, hogy kijutok-e onnan, vagy nem. Életem vége felé nagy segítség volt a számomra. Amit csak megköszönni tudok. A szülővároshoz közeli munkám Ópusztaszeren van, az úgynevezett jurtafalut én építettem, boldog voltam, amíg dolgoztunk rajta, az a boldogság még nagyon sokáig tartott. Azért egy kicsit fájlalom, hogy szülővárosom, Szentes ezzel az örömmel eddig még nem tudott megajándékozni. Én tudom, hogy az építészet sokba kerül, minden ilyen indokot el is tudok fogadni, hiszen egy-egy épület az egész társadalom erőfeszítését igényli. Sok kedves barátom él itt, Szentesen, ilyenkor meglátogatom őket. Első utam mindenkor a Szeder temetőbe vezet, ahol édesanyám, apám, nagyanyám és nagyapám nyugszik, és majdan én is nyugodni fogok, nekem már a sírom is meg van váltva, magam választottam, már a kő is megvan. Szeretek Szentesre járni, a barátokat csak megnézem, beköszönök, megeszek velük egy krémest, elfogadok egy ebédmeghívást, beszélgetünk, és akkor egy kicsit otthon érzem magam. Mártélyon, a falu központjában van egy 7x5 méteres szoba, amit én műteremnek nevezek, ott dolgozom. Szentesen készül az emlékmű. A szegény meggyilkolt Lakos kapitány emlékére. De másról is szólna az emléktorony. Drága barátommal, Imre Károllyal, és a többiekkel együtt, így Lakos Gézával és feleségével, Klárikával szeretnénk emléket állítani a háborúk és a terror áldozatainak. Amit Bencsik István szobrászművész megmintázott, tulajdonképpen egy felfelé nyújtott férfikéz, ami fölé védőn ráborul egy női kéz. Ez lenne az emlékmű tetején. Ami a családi életemet illeti, elégedett és boldog ember vagyok. Feleségemmel, Csete Ildikó textiltervezővel, művészi vitáinkat félretéve boldog és kiegyensúlyozott házasságban élünk. Két fiunk van, ők is becsülettel teljesítik, amit nekik kell. Csete Zsolt vendéglátóipari iskolát végzett, pincérként dolgozik. Két kis unokával ajándékozott meg bennünket. Ők a mi örömeink. A másik fiú, Örs pedagógus és fotográfus, neki már volt kiállítása Szentesen. Most dolgozik a harmadik könyvén, az életben maradt 56-os utcai harcosokról. A könyvben benne van Pongrácz Gergely is, legjobb barátom, aki tavaly halt meg. A kiskunmajsai kápolnáját én terveztem. A közepén van eltemetve. Tőle idéztem egy mondatot, amikor december 8-án a díjat átvettem. Azt mondtam: idézem Pongrácz Gergelyt: mindent a hazáért. Megpróbáltam én is betartani. Lejegyezte: Lovas József

<<< Vissza