Egyik volt tanárnőm, Kere-kesné Valika figyelmeztetett az évfordulóra. A felvetésre valami olyat válaszoltam, hogy nem szeretem a találkozókat, és ha lesz is, nem én leszek, aki megszervezem. Ugyanakkor néhány nap múlva "jött" az ötlet, hogy az évforduló ürügyén szívesen írnék néhány tanárunkról és az akkori tanár-diák kapcsolatokról. Az ötletet megvalósítottam az alábbi módon. Négy olyan tanárunk volt, akik közel ötven évesen tanítottak bennünket. Életük teljében találkoztunk velük, és kötöttük össze sorsunkat 2-4 évre, és a tanévek időtartama alatt heti 2-5 órára. Ha nem is voltak pontosan egykorúak, de egyikőjük sincs már testi valóságukban közöttünk, mindhárman 10-20 éve halottak. Azért vállalom személyük néhány mondatban felidézését, mert ennyi idő után is érzem erejüket, hatásukat. (Ha úgy fogalmaznék, hogy oktató és nevelőmunkájuk eredményét, túl hivatalos lenne, és talán beképzeltnek tartanának.) Középiskolás osztályfőnökünk Bakó Károly, Karcsi bácsi volt és maradt örökre. Eredetileg jogász végzettséget szerzett, az 1945 utáni új rendszerben biológia tanár lett. Heti két biológia órát két-három évig, énekórát egy évig és az osztályfőnöki órát négy évig minden héten tartotta. Kezdetben heti négy órában találkoztunk. Biológia órán gyakran vetített. Ilyenkor az egymás fölé épített padsorú biológiai teremből mozi lett. A növények fejlődését, a virágok nyílását, a számunkra ismeretlen földrészek állatainak viselkedését a kor szokása szerint fekete-fehér filmen és gyorsított felvételeken láttuk. A természet titkaiban leshettünk bele. Akkoriban ez még csodának, ritka alkalomnak számított. Talán ezeknek a filmeknek a hatására lettem évtizedek múlva a National Geographic csatorna természetfilmjeinek rendszeres nézője. Ezért tudtam pár éve frissen végzett biológia tanárral a föld jelenéről és jövőjéről beszélgetni, ezért is követem a környezetvédők harcát és tartok helyi képviselőivel kapcsolatot. Osztályfőnöki órán mindenféle időszerű és tanterv által előírt témánk és feladatunk volt. Ezek egy része akkor erőltetettnek, később könnyen felejthetőnek bizonyult. De ezeken az órákon a nálunk egy generációval idősebb, hagyományos humán műveltségű tanár latin közmondásokra tanított bennünket. (A közmondásokat latinul írtuk le, és aki akarta, magyarul is mellé írhatta a jelentését.) Ezeket ki is kérdezte tőlünk. A latinos humán műveltség csiráit ültette ezzel belénk. Pontosabban, egy-egy élethelyzet értelmezéséhez, általánosításához segített bennünket. Ennél többhöz is, ha akartuk... Karcsi bácsi szeretett a hegyekben túrázni. Korábban cserkész volt, túrázó vagy cserkészbotjába vert érmék is ennek bizonyítékai voltak. Az osztályt is több útra elvitte. Az 1950-es évek második felében a természetjáró szakosztályok hivatalos létrejöttével kirándulásokat, túrákat szervezett. 1962-1964 között a gimnáziumi osztályokból szerveződött, 14-20 fős csoporttal az akkori Kék-túra útvonalát jártuk be. Először csak a Csongrád megyei szakosztály által kiírt Dorog-nógrádi szakaszt, majd a teljes, 890 kilométer távolságot is megtettük, és azoknak megfelelő jelvényeket is megkaptuk. Megismertük az Északi-Középhegységet. (Ezt a fogalmat, földrajzi nevet csak a trianoni határok meghúzása után hozták létre mesterségesen, de ezt mi, 1945 után született gyerekek csak véletlenül tudtuk meg, nekünk természetesnek tűnt.) Zemplén-hegység, Cserehát, Bükk, Mátra és a Cserhát után bejártuk a Vértest, a Gerecsét és a Bakonyt. (Ezek a többé-kevésbé egybefüggő hegyvonulatok tartoztak a Kék-túra útvonalába. Azt is megtudtuk, ha nem is volt "nagydobra ütve", hogy ez a túra az 1938-as Szent István-túra felelevenítése más néven.) Ezek a túrák nekem, a későbbi néprajzosnak sok, máig emlékezetes élményt adtak. Láttunk cséphadaróval cséplést, aludtunk falusi nagydunnás hideg szobában, Makkoshotykán, a favágók munkásszállásán, találkoztunk hímzett kötényes palóc fiúkkal, akik a mezőre indultak kaszálni. Megcsodáltuk német nemzetiségű falu templomba siető asszonyainak népviseletét. Személyes élményként szembesültünk a nemzetiségi faluk létével, a középkorig nyúló történelmünkről tanúskodó, már éppen újjáépített nagyvázsonyi várral, Salgó és Szigliget várának romjaival, vagy Zemplénben pusztuló vadászkastéllyal. De a Bakonyban a kitelepített németek által elhagyott falut is találtunk. A látottak egy részét abban az időben nem lehetett értelmezni, nyíltan megbeszélni. Érdeklődő kérdésünkre néhány hangsúlytalan mondatot kaphattunk válaszul. Később tanulmányaim során, olvasmányaim alapján és a politikai kötöttségek lazulásával szabadabb világban fokozatosan értelmezni tudtam a túrák közben szerzett élményeket. (A Kék-túrás voltomat - sport teljesítményként is - évtizedekkel később földrajzos alapképzettségű, néprajzos kollégáim értékelték.) Most, hogy hallottam, hogy milyen méltatlanul és viszonylag fiatalon (68 évesen) halt meg Karcsi bácsi, különösen fontosnak tartottam az előbbieket elmondani. Különösen azoknak, akik kíváncsiak az ilyen típusú tanári munka hatására. Szűcs Judit

<<< Vissza