Magam sem gondoltam, hogy az a köszöntés, mellyel önöket akartam megtisztelni, folytatódni fog. De hát így esett. Emlékezzenek csak vissza! Szeptember 9-én, pénteken délután már olvashatták önöknek szóló szavaimat arról, hogy miként képzelem el a jól működő pedagógus-önérzetet. Ezt írtam: "A pedagógus attól legyen tanító vagy tanár, hogy elmondhassa: az én tanítványaim attól részesülnek "nem középiskolás fokon" oktatásban, hogy ismernek engem, s tudják: belőlem valami isteni erő is sugárzik. Hogy több vagyok az elégnél. Hogy engem szeretni kell, mert engem nem szeretni nem lehet." Meglehet, hogy önök e szavaimat túlságosan idealisztikusnak érezték. Ez lehetséges, mert egy öreg pap szívéből felfakadhatnak ilyen álomszerű elvárások. Azonban ama pénteken délután, Hatvan városában temettem egy 82 évesen meghalt pedagógust, akinek hamvai felett egy kedves tanítványa ezt a rövid búcsúztatót mondta el: "Vági Gyuszi bácsi életem - volt tanítványai életének - meghatározó tanáregyénisége. Azért meghatározó, mert nemcsak hatalmas, tiszteletet parancsoló egyéniség volt. Egy tízéves kisdiák épp annyira szerethette, mint tisztelte, mert egy tízéves kisembert úgy tudott szeretni, hogy tisztelte a benne formálódó embert." Ennyi és nem több volt a búcsúztató: csak néhány minden lényegest megállapító szó. Annak igazolása, hogy amit én állítottam a pedagógusi önérzetről, az bizony lehet megtapasztalt és nyilvánosan elismert valóság. Amit e kedves régi tanítvány halott tanáráról megállapított, az bizony afféle "szentté avatás" volt. Így fest egy szentté avatás, ha azt nem a pápa végzi, hanem egy tanítvány volt nevelője hamvai felett. Az már csak tényleg a véletlen műve volt, hogy a temetés előre összeállított rendje szerint én olvastam fel a nagy pedagógusnak, Pál apostolnak szavait tanítványához, Timóteushoz: "Ne feledd, hogy Krisztuson nem vett erőt a halál. Ő a mi üdvösségünk, dicsősége örök. Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni fogunk. Ha vele együtt tűrünk, vele uralomra jutunk." S nyomaték kedvéért e szentpáli szavakat egy egész család el is énekelte. Hogy minden jelenlévő kolléga megérezze: a valóságos pedagógia attól kapja meg a csodák rangját, hogy csoda az alapja: az igazság és a szeretet halhatatlansága, melyről Jézus feltámadása beszél. Befejezésül hadd idézzem ide testvéröcsém hozzám intézett utolsó szavait: "Most már nem halok meg." Kedves pedagógusok! Éljenek sokáig! Legyenek sikereik! És ne haljanak ki tanítványaik lelkéből sem! Vági László

<<< Vissza