Vasdiplomát azok kapnak, akik 65 évvel ezelőtt szerezték meg felsőfokú tanulmányaik lezárásaként oklevelüket. Dr. Imre Ernő református lelkész 1940-ben végzett a teológián, s a közelmúltban vehette át az erre az alkalomra emlékeztető a díszdiplomát. - Úgy gondolom, arra születni kell, hogy valaki mások lelki életével tudjon törődni. - Pedig én nem erre készültem. Diákkoromban a humán tárgyakból fölényesen jeles voltam, alapos latin tudásom volt és jó beszédkészséget örököltem apámtól. Ellenben nehézségeim voltak matematikából és rajzból. A pályaválasztás nehéz volt, zongoráztam és énekeltem is, azért még a Zeneakadémiára is beiratkoztam, de volt olyan gondolatom is, hogy újságíró leszek. Aztán édesapám összebarátkozott a teológia (Református Teológiai Akadémia) dékánjával, és az ő javaslatára irányítottak oda az érettségi után. Hívő voltam, apám reformátusként, anyám buzgó katolikusként járt el a templomba, de nem éreztem elhivatottságot a lelkészi pálya iránt. Azt gondoltam, a tudásommal majd pótolom ezt a hitet. Már palást volt a vállamon, amikor Isten egy "új szívet" adott, ez volt az én lelki ébredésem. - Ön azonban nem csak prédikátor, hanem tanító is. - Tanító úgy lettem, hogy a segédlelkészeknek akkor még kötelező volt két évet elvégezni a nagykőrösi tanítóképzőben is. Azért, mert akkor minden az egyházközségnek volt elemi iskolája is, és a gyerekekkel így lehetett foglalkozni. - Kikkel volt könnyebb, a gyerekekkel, a hívőkkel esetleg a lelkészekkel? - Mindhárommal, csak meg kellett találni a megfelelő nyelvet hozzájuk. A lelkész-továbbképzéseken dogmatikát, etikát és igehirdetést tanítottam. Ezekből a tárgyakból még ösztöndíjas is voltam Hollandiában. Nagyon sok holland szakirodalom gyűlt össze, a könyvtáram jelentős részét ezek adják. 1973-ban még prédikáltam is Hollandiában, az amszterdami Sión-templomban. Közben nagyon sokat publikáltam is, a Bibliához magyarázatokat írtam, és több szakkönyv társszerzője is voltam. - Ezt a tudományos munkát ismerte el a debreceni egyetem a doktori cím adományozásával. Ilyen hittudományi munkával a háttérben miért maradt szentesi lelkész? - Egy történetet mesélek el. A háború alatt és után még Csabdin voltam lelkész. 1951-ben kerültem Szentesre, a beiktatásomon az ottani gyülekezetből nyolcan vettek részt, és az istentisztelet végén, az üdvözlések során felállt a csabdi gondnok, hogy köszöntsön. De nem tudott megszólalni, mert sírás tört ki belőle. Erre a többiek is felálltak, majd végül mindannyian zokogva álltak a templomban. Én pedig Istentől kértem segítséget, hogy tudjam, most mit csináljak. Leültettem őket azokkal a szavakkal, hogy mindenki megértette mit akartak mondani. Híre ment, hogy ezt a lelkészt megsiratták a hívei, és utána azért jöttek a templomba, hogy lássák, kit sírattak meg és ki miatt sírt a gyülekezet. A csabdiak könnyei nyitották meg a szentesiek szívét. - Nagy családdal büszkélkedhet, unokák, sőt dédunokák is körbe veszik. - Feleségem matematika-fizika szakos tanárnő volt a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Nagyon szerették a gyerekek, mert nem utáltatta meg velük a matematikát. Pedig magyar-történelem szakos tanár szeretett volna lenni, de miattam, a református lelkész miatt nem engedték. Reál tantárgyakat kellett választania. Három fiunk született, a legidősebb igazságügyi árszakértő, a középső építész, de kertészkedik, míg a legkisebb biokémikus lett. Hat unokánk van, akik már öt dédunokával is megörvendeztettek bennünket. A két legkisebbet a tavasszal kereszteltem meg. - A hónap végén lesz a születésnapja. Hogyan készül rá? - Sehogy. Ez nem az én érdemem. Ha még élne, akkor az édesanyámat köszönteném, mert tőle kaptam az életemet, és Istentől, aki lehetővé tette, hogy mindezt megéljem. Vanó Éva

<<< Vissza