Őze Lajos színművész születésének 65. évfordulóján hangzott el az emléktáblánál 2000. április 27-én. A beszédet Bucsány György ny. középiskolai tanár mondta el. Szentesen született, szegénysorsú családban nőtt fel. Apja sok élethelyzetet kipróbáló, nyugtalan ember volt, anyja szakácsnőként dolgozott egy állami gazdaság konyháján. Nagyanyja otthoni kertjükben virágot termesztett. A tanítás előtt az ő virágait tolta talicskán a piacra a gyermek Őze Lajos. Az általános iskola elvégzése után iskolánkban - ami akkor növénytermesztési technikumként működött - folytatta középiskolai tanulmányait. Növénytermesztést és állattenyésztést tanult, ám az egyik magyarórán egy Petőfi verset mondott el olyan hatással, hogy magyartanára, Halápiné dr. Sári Ilona a színészi pályára javasolta. Tudjuk tehát, hogy mélyről indult, s azt is tudjuk, hogy nagyon magasra jutott. De tudjuk-e igazán, ki volt Őze Lajos? Azt mondja a költő: "Minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség..." Csak gyarló próbálkozás lehet erre a kérdésre választ keresnünk. Hiszen civil életében rejtőzködő, rendkívül ellentmondásos személyiségként él a kortársak emlékezetében. Színművésznek neveztem őt. Csakhogy ő meg magát "színjátékosnak" mondta. Névjegyére is ezt nyomtatta foglalkozásként. Ennek az összetett szónak az előtagja, a szín ez esetben a sokszínűséget, a sokoldalúságot jelenti, a játékos utótag pedig azt közli, hogy a hivatás gyakorlója a sokszínűséget játéknak tekinti. Ezzel elérkeztünk a színész művészetének egyik nagy titkához. A színész játszik, de ezt a játékot nagyon komolyan veszi. Őze Lajosban a játék és a valóság kettősségének egysége már diákkorában is megvolt. Itt, az iskola ebédlőjében történt, hogy egy iskolai ünnepélyen Arany János: A walesi bárdok c. balladáját szavalta, s az első sorban ülő tanári karnak dörögte szúrós tekintettel a "Ti urak, ti urak, hitvány ebek" verssort. Képzelhetjük e rögtönzött játék hatását, ám ezért a csínytevéséért Őze Lajos tanuló nem kapott fegyelmi büntetést. Pályáját 1957-ben a miskolci Nemzeti Színházban kezdte, 1959-ben került Budapestre, a Nemzeti Színház szerződtette. Ettől kezdve 25 éven át, egészen haláláig ennek a színháznak a tagja volt. Szerepeiben ellentétes figurák sorát keltette életre. Volt főúr és hűséges jobbágy (Tiborc), zsidó rabbi és katolikus érsek, király és cselszövő udvaronc (Biberach). Vörösmarty Csongor és Tündéjében a Tudós, Gorkij Éjjeli menedékhelyében az alkoholista színész. Hatvankét játékfilmben szerepelt. Komédiázó, ironizáló vagy tragikus szerepformálásai a filmekben is emlékezetesek. Ahhoz, hogy továbbkutassuk Őze Lajos művészetének titkát, a következőket kell ismernünk. A színészi alakítás akcióból és dikcióból áll. Az akció-cselekvés. A szem, az arc, a gesztusok, a testtartás és a mozgás akciósorozata ez. Ehhez az akcióhoz járul a dikció, azaz a beszéd. Őze Lajos színészi alakításaiban-játékában az akció és a dikció csodálatos egységet alkot. Akciói jobbára visszafogottak voltak, ámbár egy-egy merész játékkal szerette meghökkenteni a nézőket, sőt még a kollégáit is. Egyik utolsó szerepében, Ben Johnson: Volpone avagy a pénz komédiájában Corbacciot, a zsugori vénembert alakította. Az ábrázolt figura zsugoriságát azzal is érzékeltette-jellemezte, hogy eljátszotta amint a levegőből elkap egy legyet, azt kenyérgalacsinba gyúrja és megeszi. Lehet, hogy más színésznél ez ízléstelen, gusztustalan túlzásként hat, nála hiteles volt. A meghökkent néző elfogadta, értette. Dikciójáról pedig Fodor András költő a következőket írta: "Sohasem jártam szülővárosában, Szentesen. Távolból azt hittem, az ott lakók, mint ahogy a tiszántúliak általában, nem érzik eléggé a zárt és nyílt e hang közötti különbséget. Őze úgy mondja ki azt, hogy "embërségës embër", hogy Kodály is elégedett volna vele. S egyúttal, jó ösztönnel, valami patriarkális melegséget visz ebbe a kijelentésbe éppúgy, mint ahogy tiltakozása is attól lesz hathatósabb, ahogy a "lehetetlen" szót zárt hangképzésből indítva, fenyegetően meglobbantja a levegőben. ("Mert lëhetetlen, amit kívánsz.")" Megőrizte tehát, ami szülőhelyétől útravalóul kapott. Megőrizte az itteni tájnyelv egyik, nyelvesztétikai szempontból kívánatos magánhangzóját az ún. zárt e-t. De őrizte a szülőföldnek gyermekéveiben megismert népdalait is. Mondják, a nótázó ember a dalokban énekli ki örömét, bánatát, a felgyülemlett érzelmi feszültséget így vezeti le. Hogy Őze Lajos lelkének milyen rejtelmes zugait tárta föl kedvenc nótájában, csak sejteni lehet. "Rigó, rigó, sárgarigó fölszállott a fára,/Azt fügyüli, azt dalolja, elhagyta a párja./Én is olyan árva vagyok, mint a sárgarigó, /Nem marad már más énnékem, csak a boros kancsó." A temetésen Törőcsik Mari így búcsúztatta pályatársát: "Minden idők egyik legnagyobb színészét búcsúztatjuk most. A legkiválóbbaknak abból a fajtáljából, akiknél a tökéletes szakmai tudás csak másodlagos az idegrendszer állandó és sajátos vibrálása mögött. Olyan színészt, aki mindenekelőtt egyéniség, személyiség volt."

<<< Vissza