Fut az idő, eliramlik az élet, s létünk csillagszóróként lobban el a világmindenség végtelenjébe. Lepereg rólunk a fiatalság varázsa, mint öregedő fákról a megsárgult levél. Életünk a világmindenséghez mérve oly rövid, akár egy költemény. Tovafut, kijelölt pályáján lüktet, munkálkodik, majd mint hulló csillag kialszik, de emléke tovább él utódaiban, a sírján sarjadó virágokban, a hozzá lenyúló fák gyökereiben. E gondolatok füzérével áldozom dr. Kádár József orvoskollégám, barátom emlékének, ki tragikus hirtelenséggel távozott e földi árnyékvilágból. Tiszta szívű ember volt, ki csodás érzékkel megáldva töltötte be isteni küldetését, szétosztva magát szeretteinek, embertársainak. Tehetséges ember volt, ideggyógyászként, pszichiáterként mesterien tájékozódott az agyi katasztrófák, a lelki összeomlások tragikus, csak számára sokat mondó rejtjeles térképein. Idegsebésznek készülve, több évet töltött a baleseti sebészeten, hogy virtuozitással megáldott keze nyomán helyreállítsa az összetört koponyát, lehetőséget adva, hogy az eszméletlen bénult beteg, újra tudjon beszélni és járni. Sokszor és sokat meditált elmélyülve egy-egy kilátástalannak tűnő beteg fölött. Sajátos humora, vidámságot sugárzó megjelenése különös hangulatot tudott teremteni maga körül, mágikus erejű pipájából a felszálló füstkarikák bódulatában talán még a jövőt is látta. Szentes város lakossága családorvosként találkozhatott vele éveken keresztül, így lehetett a hozzá fordulók önzetlen támasza és segítője. Közéleti emberként is igényes munkát végzett, sokat tanulhattunk tőle. Mindig nyitott volt a szeretet menedékét kereső embereknek, a reményt vesztett csalódottaknak. Üdítő vízcsepp volt azok arcára, akik nem ismerték a jó modort a gyengédség harmatát. A kitartás és az erő égbenyúló hegycsúcsa volt, mely élő tanúként magasodott a reménytelenség domborzatán. Egészsége az utóbbi években megrendült, a bajok lerakódtak, mint csontokban a mész, mely visszavonulásra késztette. A magánélet meghitt csendjéből, a nyugalom kerevetéről szólította el a halál. Azóta a kétségbeesés áll őrt lelkünk kapujában, hisz hiányában lelkünk árvaságra jutott, s szédelgünk a reményteljes élet megtartó erejének hiányában. De bízunk a folytonosságban, a remélt találkozásban, a földnek porában, az ég sugarában, a hold udvarán, vagy a tejút valamely csillagán... Dr. Szerb János

<<< Vissza