Dr. Gombos Gyula neve összeforrott a kórház intenzív osztályának kialakításával, s ott dolgozó szakembereknek kinevelésével. A szülővárosához, Szenteshez mindig ragaszkodó, a Városért emlékéremmel kitüntetett aneszteziológus főorvos gyerekként tisztelettel nézett fel az orvosokra, ezért választotta hivatásának a gyógyítást. - A Péter Pál Polgárház szomszédságában születtem, ahol édesanyám most is lakik. Az Iskola utca szellemében volt valami, ami az orvosi pálya felé vitt, ugyanis öt házból áll az utca, melyben az elmúlt században öt orvos született. Érdekes volt őket látni, tiszteletet parancsoló volt az egyéniségük. A kórházban dolgozó emberek közül Zsoldos Ferenc a kitartás példaképe volt számomra, Badó Zoltán az újítás szépségét mutatta meg, Tari Gábor a szépség szeretetére tanított. Bugyi István pedig a műtét körüli gondos mérlegelés szükségességére, a vélemény tiszta, világos, magyar megfogalmazására. – Már kezdettől fogva Szentesen látta jövőjét? – Igen, kötődtem a városhoz, és nem is akartam továbbmenni. A szegedi egyetemről is visszajártam szülővárosomba minden nyáron, a gyakorlati időszakban, tehát több mint negyven évvel ezelőtt léptem át a szentesi kórház küszöbét. Amikor a belgyógyászatból szakvizsgát tettem, megbízást kaptam a súlyos állapotú betegek ellátását biztosító őrzőszoba kialakítására, vezetésére. Pár év itteni munka után főleg a gépi lélegeztetés finomabb elsajátítása céljából, mentem altatóorvosi munkakörbe, majd letettem az anesztézia, magyarul az érzéstelenítés szakvizsgáját. A későbbiek során munkatársaimmal mintegy százezer beteg műtéti érzéstelenítését végeztük el. A nagyszámú és sokszínű betegellátás megkívánta, hogy a szokványosnál bőségesebb, jobb ellátás valósuljon meg. Ez az intenzív ellátás. Lényege, az életjelek ötperces hiánya után halál következik be, ami ellen küzdeni lehet. - 1990-ben önt bízták meg az intenzív osztály vezetésével. Ez nagy kihívást jelentett? - Igen, amiatt, hogy 1974-ben megszűnt a kórház megyei jellege. Szegeden, Vásárhelyen és Makón kiépült az intenzív ellátás, de itt erre nem került sor, annak ellenére, hogy az ágylétszám duplája volt például a makóinak. Tízéves tervezgetés után '90-re épült meg az intenzív osztály, a kórház önerős beruházásával. A '80-as évek közepén előadássorozatot tartottam. Azt igyekeztem megfogalmazni, hogy helybe hozandó az intenzív ellátás, a betegek életben maradási esélye miatt. Ezt sikerült kellően előadnom, aminek eredményeként pénzadományokkal is, a szentesi emberek támogatásával alakítottuk ki az osztályt. Működése folyamatosan nagy számú szakember jelentétét kívánja. Itt is a szentesi jelleget tudom kidomborítani, hiszen ők a városból vagy a vonzáskörzetéből kerültek ki. Hamar sikerült megértetni mindenkivel, hogy nekünk kell tenni a szentesi emberért, nincs időnk kivárni a máshonnan érkező segítséget. - Mindezek után, több szakmai elismerés birtokában milyen gondolatokkal vette át a városi kitüntetést október 23-án? - Ez a szívemhez legközelebb álló kitüntetés. A szülővárosom lakóit nagy részben ismerem. Rokonom, jó barátom, iskolatársam, tanítóm, munkatársam vagy valamelyik hozzátartozójuk. Ez a betegcsoport a nagy családom. Jólesett az is, amikor a polgármester a köszöntőlevelében Bugyi István-emlékérmes főorvosként szólított meg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy abban a kórházban dolgoztam, amely január 1-jétől Bugyi István nevét fogja viselni. Hitvallását a világegyetemben lévő pici város, Szentes, és az itt élő emberek szeretetéről, melyet a sajátomnak is érzek. Hogy méltó vagyok-e rá, nem tudom, de szellemével egyetértek. - Április óta nyugdíjban van, mégis bejár még dolgozni a kórházba, pedig akár élvezhetné is a szabadidejét. - Még mindig tudok a betegeimért tenni. A műtét-előkészítésben veszek részt, úgy érzem, a hosszú évek tapasztalata ezen a területen kamatoztatható legjobban. Szabadidőm fő elfoglaltságát hat unokám jelenti. Brüsszelben élnek, de magyarságukat nem adták fel, mind a két helyen járnak iskolába. - Mit gondol, ha ma lenne fiatal, ismét ezt a hivatást választaná? - Biztos, hogy orvos lennék, de megalkuvásra kényszerülnék. A költség-haszon mérlegelésén alapuló gyógyítás nem azonos azzal, amiben leéltem az életem. Darók József

<<< Vissza