Képünkön: Beleon Zsolt a Szentesi Vízisport Klub elnöke köszönetét fejezte ki Horváth István díszpolgárnak a támogatást. (Fotó: Vidovics Ferenc) Rövidnek tűnik, ám mégis hosszú volt az út, amit Horváth István megtett Orosházától Szentesig. Az út, amit az egyszerű, paraszti család gyermeke Szentes város díszpolgára lett. - A kardoskúti pusztán születtem, onnan kerültünk Orosházára. A Rákóczi telepről az utca végén látszott a szentesi TV-torony. Az elektronika vonzott Szentesre. A televízió, a rádió - meséli. A mai Pollák Antal Műszaki Szakközépiskolában végzett, szeretett volna a Bánki Donát Főiskolán tanulni tovább. Föl is vették, csak éppen a kollégiumban nem volt férőhely, az albérletet pedig nem tudták vállalni. A kecskeméti főiskolán automatizálást tanult. - Kényszerű vállalkozás volt - mondja. Amikor elkezdtem, rájöttem, ez gépészet. Pedig az idő tájt az elektromosság érdekelt elsősorban. Tisztességgel végigcsináltam, jó eredménnyel végeztem. - És visszatért Szentesre... - Feleségem a Közgazdasági Technikumba járt. Középiskolás voltam, amikor megismerkedtünk. A diákszerelemből házasság lett. Ez volt az, ami visszahozott. A szakmunkásképzőben műszaki tanári állást kapott. Hat hétig tanított, közben behívták katonának. Amikor felvették, azt kérte, segítsenek abban, hogy legalább egy évet halaszthasson. Készült a házasságkötésre. - Elmentünk nászútra, a vonaton hazafelé kaptam kézhez a behívómat. Kecskeméten voltam katona. A repülősöknél. Kitüntetéssel szereltem le. - Az alkotó tevékenység jobban érdekelte, így a Kontaktánál helyezkedett el. Egy évig különböző készülékeket, szerszámokat tervezett, majd technológusi megbízást kapott. - Az is érdekes volt, szerettem csinálni. Aztán felkértek, vállaljam el a műszaki osztály vezetését. Három hétig gondolkodtam rajta. Így váltottam. Hat évig dolgoztam ott, közben elvégeztem egy szakirányú tanfolyamot, majd a miskolci egyetem gépészmérnöki karát. Rengeteg munka volt, a gyárat is akkor fejlesztettük, kellett a munkaerő. A csúcslétszám 1650 fő volt. Tömörkényen kisüzemet indítottunk, majd úgy hozta a sors, hogy '92 őszén már igazgatóként nekem kellett azt a döntést meghozni, hogy bezárjuk. - Hogyan lett igazgató? - Egy kis kerülővel. A munkaügyi osztály után a közgazdasági következett. Szintén rábeszélésre vállaltam el. Arra az időszakra esett a budapesti központtól való leválásunk. Már előtte sokat dolgoztunk az önállóság elérésén. Nem volt egyszerű dolog. '88 nyarán lett önálló a Kontavill. Azt is mondhatom: keresztapja voltam a cégnek. '90 közepén a vállalati tanács kiírta az igazgatói pályázatot. Deli Pál betegségre hivatkozva nyugdíjba ment. Az első kör nem hozott eredményt, a második körben már, a kollégák javaslatára én is pályáztam. Hárman voltunk, nyertem. '90. november 1-jén lettem igazgató. - Rendszerváltás, privatizáció, azt nem lehet mondani, hogy könnyű időszakban vette át a céget. - Sokféle útkeresés, gondolkodás jellemezte a munkánkat. Dönteni kellett a vezetői, illetve a dolgozói kivásárlás mellett, vagy azt mondjuk, nem vesszük meg a gyárat, hanem keresünk egy tőkeerős céget. Fölmértük a helyzetet, számoltunk: legalább 500 milliós beruházást kellett volna megejtenünk ahhoz, hogy a cég versenyképes legyen a piacon. Ha ezt meg is tesszük, akkor a fejlesztésre még nem jutott volna semmi. Kérdéses volt az is, mennyi időre tudjuk megtartani a függetlenségünket? - Aztán behajtották a fejüket. - Ma is azt mondom, stratégiailag helyes döntést hoztunk. A gyárat közel 500 millió forintért vette meg a Legrand. Hosszas tárgyalás után '92. decemberében aláírtunk. Három óra hosszat győzködtek. A Legrand sok-sok milliót beinvesztált a cégbe. Olyan leányvállalatot hoztunk létre, amely a világon mindenütt megállná a helyét. A szakma élvonalába emelt bennünket. - Szakmai pályafutása végig a Kontaktához kötődik. Utólag visszanézve, nem volt könnyű dolga. - A család komoly hátteret, nagy segítséget jelentett. Nélkülük nem érhettem volna el azt, amit eddig elértem. Ugyanezt elmondhatom a munkatársaimról is. A barátaimról. Figyelemre méltó a díjazottak tábora. Amikor végiglapoztam a névsort, meghatódtam. Maga a díj nagy megtiszteltetés. A város szeretetéről szól, amiért magam is munkálkodtam. Ugyanakkor kötelez is sok mindenre. - Mivel tölti a napjait? - Szeptemberben elszámoltam a Legrand Rt.-nél, ekkor járt le a felmondási idő első fele. Amivel a vállalat rendelkezik. Februárig munkaügyi állományban vagyok. Az augusztus jó részét pihenéssel töltöttem. De maradtak a felhalmozódott restanciák, a kertkörüli munkák. Most figyelem, ahogyan forr a bor, hosszú évek óta nem tettem így. Vannak megbízatásaim a Kereskedelmi és Iparkamara elnökségében, a szentesi kistérségben, valamint az M5-ös Autópálya Alapítvány elnökeként. - Ezek jórészt társadalmi feladatok... - Azt mondtam: egynapnyi távolságra Szentestől még vállalok munkát. A Legrand korrekt módon számolt el velem. Bárhogyan is történtek a dolgok, úgy vélem, hasznos együttműködés volt a cégnek, de a városnak is egyaránt. A tanácsadói feladatot talán vállalnám. Szerzett tapasztalataim mondatják ezt velem. Megjegyzem, a Legrand mind több időt vett el tőlem. Egyszer a feleségem megkérdezte: hol a vége a napi munkának? Azért valami határt szabni kéne a dolgoknak. Szerencsés embernek mondhatom magam. Hogy így alakultak a dolgaim. A szerencsének óriási szerepe van az ember életében. De készülni kell rá. Lovas József

<<< Vissza