Mikor e sorokkal önöket megszólítom, még nem tudom, hogy mi lesz a sorsa azoknak a gyerekeknek és pedagógusoknak, akik ama rettenetes tanévnyitón kerültek a terror poklába. Biztos vagyok, hogy önöket is megrázta és gondolkodóba ejtette az a sátáni gonoszság, mely kifejezetten gyermekeket és iskolát azért vett célba, mert tudta, hogy ilyesmivel lehet a legkétségbeejtőbb kárt okozni a lelkekben. S nyilván önökben is felmerülhetett a kérdés: ami ott, a Kaukázustól északra megesett, ugyan mikor és milyen formában talál meg minket egy olyan világban, mely immár apokaliptikus rémségekbe manőverezte be magát? Mi következhet azok után, hogy immár tudatos cinizmussal a gyermekek válnak a gonosz érdekérvényesítés eszközévé? Akár azt is mondhatnánk, hogy ezzel valami elkezdődött: egy olyan korszak, mely egészen új rettenetekkel fogja megnevelni és - legjobb esetben - kioktatni az emberi világot; melyek nagyon végső megoldásnak kezdenek látszani. Ugye ismerjük Hitler találmányát, az Endlosung-ot? De ha nem ismernénk, akkor most Kelet felöl érkezik a figyelmeztetés, hogy ami itt Európában s hazánkban is éppen hatvan éve megesett, azt talán nem kellene kiiktatni az emlékezetekből. És amit ott, Észak Oszetiában a pedagógusok kegyetlenül megszenvednek tanítványaikkal és azok szüleivel együtt, az nagyon hatásos intelemnek fogható fel, mely ezt szirénázza felénk: "Emberek! Európai pedagógusok! A minket fogva tartók is voltak gyerekek, és jártak iskolába! Hogy juthattak el idáig?!" Valami nagyon kimaradhatott nevelésükből! S ugyan mi lehet az a valami, aminek hiánya alkalmassá tette őket a kegyetlenkedésre, a gyilkosságokra, sőt még az öngyilkosság felvállalására is? Nem nehéz kitalálnunk: a szeretet! S ezt most azért kell komolyan végiggondolnunk, mert a szeretet nálunk is kezd végzetesen hiánycikké válni. Mintha egyre többen szinte tudatosan védekeznének a szeretetnek még a látszatától is, nehogy célpontjává váljon ama közvélekedésnek, mely pénzben, sikerben és hatalomban hisz csupán, s ha e vonatkozásban nincs szerencséje, kábítószerekhez menekül. Ilyen közegben kell a mai pedagógusoknak vállalni a majdnem sikertelenségre kárhoztatott küldetést: a szeretetre-nevelést. Én az kívánom önöknek, kedves szentesi pedagógusok, hogy ettől a majdnem reménytelen feladattól ne rémüljenek meg! S eszükbe ne jusson a gondolat, hogy ezért nem jár fizetség. Ne tartozzanak azok közé, akik hagyják magukat mindentől doppingoltatni, csak a szeretettől nem. Ezért vén fejjel, de mégis mint kisdiák így éneklem magamban a régi magyar népének e változatát: "Isten, hazánkért térdelünk elédbe:... Szent pedagógusok tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed!" Legyenek mindnyájan a szeretet két lábon járó szentjei! Vági László

<<< Vissza