Kálmán Dezsőné nyugdíjas tanítónő szerint a pedagógus vér öröklődik. Leánya Tömörkényen tanárnő, és egyik unokája is pedagógiát tanul. Ő maga 50 évvel ezelőtt szerezte meg tanítónői oklevelét Hódmezővásárhelyen. Ebből az alkalomból pedagógusnapon a Tessedik Sámuel Főiskola Pedagógiai Főiskolai Kara arany díszoklevéllel tüntette ki. - Hódmezővásárhelyen az apácáknál kezdtem a középiskolát 1947-ben. Gazdasszonyképző volt ez akkoriban. Fél évig voltam ott, majd államosították a zárdát, és mezőgazdasági lett. Ott érettségiztem. Édesanyámnak nem tetszett, hogy elmegyek mezőgazdásznak, ezért döntöttem a tanítói pálya mellett. A gyermekeket szerettem, később pedig a pályát is megszerettem. - Már az oklevél megszerzése előtt is tanított. Hol kezdte gyakorolni a hivatását? - Berekháton voltam néhány hétig, ott töltöttem a gyakorlatomat, majd 1952 márciusától júniusáig Szentes Külső-dónáti Külterületi Általános Iskolában óraadóként tanítottam. Kerékpárral jártam ki. 1952 szeptemberétől 1954-ig Zalotán szintén óradíjas tanítóként alkalmaztak. Oda is biciklivel jártam, hetente többször. Ekkor már megkezdtem a tanítóképzőt levelező tagozaton. 1953 decemberében esküdtünk a férjemmel, 1954 szeptemberében pedig megszületett a fiam. A férjem akkor Dócon tanított. Máshová akartak helyezni bennünket, de az oktatási osztályon Hornyik Bandi bácsi segített, hogy a férjem is odakerüljön, ahová én. Megmutatta a térképet, és azt mondta, válasszak, melyik iskolában szeretnék tanítani. Így kerültünk Ördöngősre. Az erdő közepén laktunk egy uradalmi épületben. Szerettük, bár nehéz volt. Szép volt. A tanterem a szobámra nyílt, így amikor még a gyerekek kicsik voltak és sírtak, át tudtam menni hozzájuk. Abban az időben szülés előtt egy hónap, szülés után pedig két hónap szabadság járt. Amikor én szülési szabadságon voltam, a férjemet elengedték a honvédségtől leszerelésig, és tanított. 1961-ig itt éltünk. Ha haza akartunk menni Szentesre, csak a Budapest-Makói busz volt, semmi más, az is reggel jött, este ment. Néha lovas kocsit kértünk kölcsön, ha betegek voltak a gyerekek. A lányomat 1956-ban vártam, és lóré volt odakészítve az erdészet elé, hogyha megindul a szülés, akkor a férjem csak szól és befogják a lovat. Így vittek a szülőszobára. - Hová kerültek 1961-ben? - Amikor már a lányom is óvodás volt, akkor Derekegyházon egy uradalmi lakást kaptunk. 1981-ig ott tanítottam, általában harmadik és negyedik osztályosoknak irodalmi tárgyakat, vagy 1-4. osztályig összevont csoportokat. 1956-ban lettem beteg, sokat voltam Pesten kórházban. 1964-ben volt az első csípőműtétem. Utána még néhány hónapra visszahívtak, mert szülésre ment az egyik kartársnőm és őt helyettesítettem. - Milyen volt a kapcsolata a gyerekekkel? - Úgy érzem, szerettek a gyerekek. Természetesen én is őket. Még most is rám kiabálnak az utcán, ha látnak. Akiket Ördöngősön tanítottam, azok gyerekeinek Derekegyházon lettem a tanító nénije. Nem voltam kiabálós, szép szóval szóltam a diákokhoz. - Milyen emlékekkel jött el az iskolából? - Nincsenek rossz emlékeim. Az utolsó évben már beteg voltam, de az orvosok azt mondták, hogy kimért munkaidőben még dolgozhatok. Első osztályt kaptam, holott én mindig harmadik, negyedikeseket tanítottam. Beteg csípővel nehéz volt az elsősökkel. Olvasni és írni tanítottam őket, és gyakorlati foglalkozást vezettem. Egyik órán tanultunk, másik órán sétáltunk, vagy a házi feladatot készítettük el. A gyerekek is tudták, hogy beteg vagyok és gyakran elesem. Felejthetetlen számomra az, amikor a pici elsősök megfogták a kezem, amikor mentünk sétálni, mert tudták, hogy elesem. Ez az utolsó év nagyon megmaradt az emlékeimben! M. A.

<<< Vissza