Egy áprilisi esős napon, Pólya Sándor tanár úr kis csapata úgy döntött, hogy újra összefog, és meghódítja a magyar-szlovák határon fekvő Karancsot. Hosszú volt az út Salgótarjánig, ahol végre buszra szálltunk, és pár perc múlva túránk kiindulópontjához érkeztünk. Az eső persze utazás közben is esett, így sárban, latyakban, csöpörgő esőben és esőkabátban indultunk el. Az elején nagyon élveztük a dolgot, aztán később, mikor már elfogyott a betonút, óvatosabban közeledtünk a hegytetőre. A mindvégig mesés kilátás, ámulatba ejtett valamennyiőnket. Utunk során kis kitérőt tettünk, és megnéztünk némi érdekességet, egy kicsi (szó szerint kicsi) ,,barlangot". Itt is csodás kilátás tárult elénk, ebben a hatalmas völgyben igen jót szórakozott az apróbb nép a visszhanggal. A továbbiakban is láttunk sok érdekességet, forrást, különféle állatokat, na meg méretes, sáros emelkedőket. Mikor fáradt kis csapatunk meglátta a határt jelző piros sávot, fellélegeztünk. A kilátóból varázslatos kilátás nyílt mind Szlovákiára, mind hazánk hegyeire. Kellemes meglepetésként ért az a hír, hogy a kilátóból a túra végállomását is láttuk. Így a magasból rövidnek tűnt a táv, ám a sáros lejtők okoztak nehézséget. Sárosan, fáradtan, de végre betont találtunk. A ,,Határ büfében" felpakoltunk, kipihentük az esések fáradalmait és áhítozva vártuk a vonatot, amely hamarosan megérkezett. A második átszállás után végre emberi helyünk volt. Ekkorra már valószínűleg mindenki túljutott a holtponton, mert fergeteges hangulat kerekedett. Még a leszállás sem volt ínyünkre. Ezen élmények után, csak pár sorral szaporítanám e szavakat: hatodikos koromban vettem részt az első túrán, de még így, három év múltán is teljes felüdülés Pólya Sándor tanár úrral kirándulni. Árgyellán Edina

<<< Vissza