Azt az arcot soha nem felejtem. Bár jó lenne feledni, tudom. Örökre. Már csak a belső megnyugvás miatt is. De lehet-e? Öt percen múlott az egész. Vagy mégsem? Hiszen bárhol, bármikor beugorhat a kép. És mi, a szupermarket gazdagon terített asztalánál vásárlást mímelve bámészkodók nem tehetünk semmit. Hirtelen lefagy az egész, akár a számítógép monitorján a pillanatnyi idő. Ólomsúlyok alatt roskadozva érthetetlenül belebámulunk a nagy semmibe. Menekülnénk... Már lépnénk tovább, el a pulttól. Akkor megszólított. Azt mondta, nagyon éhes, napok óta alig evett valamit, a gyerekei is éhesek. Pár forintot kért csupán, szeme csillogásából láttam: sírással küszködik. Az a könyörgő tekintet! Menekülnénk. Az agyban felgyorsulón végigáramló gondolat azt súgja: menj, ne törődj senkivel. Néhány nap és rossz emlék marad az egész. De nem...! A gyerekek! Azok a könyörgő tekintetek. A hang emberi. A csomagból, ezekből a kiflikből szívesen adunk. Fogadják el, kérem... Remegő kézzel nyúlnak a zacskó felé. Hárman is kapnak a péksüteményekért. Egyszerre emelik a szájukhoz, mohón beleharapnak, a szemük most picinyke örömtől csillog. Távolabbról hangos kiáltás szakítja meg a pillanatnyi csendet. A felénk irányuló hang gazdája kezében csomagot lobogtat. - Tanító néni, kérem! Tanító néni... Aztán a csend... Figyelő, ott a Szentesi Mozaik Társalgójában reménykedik. Azt írja: "Egyszer talán nem pártokról, meg politikáról fog szólni minden, hanem rólunk, emberekről, magyarokról, szentesiekről." (lovas)

<<< Vissza