<<< Vissza

Lesz-e lázcsillapító elgondolkozás?

2004. június 18.

 
Nem tudok eltekinteni annak a mindenki által jól tudott igazságnak a kijelentésétől, hogy az ember attól ember, hogy van erkölcse, s tettei még akkor is jónak avagy rossznak bizonyulnak, amikor pedig nem annak szánja őket.
Így aztán a magyarok 2004. június 13-án nemcsak arról döntöttek, hogy kiket küldenek az Európai Parlamentbe, hanem bemutatták saját morális állapotukat. Persze politikai érettségüket, illetve éretlenségüket is, de annak megítélését hagyjuk a politológusokra és a történészekre...

Mi próbáljunk meg hűvös objektivitással az után nyomozni: mit jelent e két adat: 38 % és 62 %? Van-e a két számadatnak morális szempontból értékelhető üzenete, ha elhisszük Berzsenyinek, hogy minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs? Erkölcsileg a 38 % avagy a 62 % jelent-e többet azoknak, akik nem hajlandók a pártpolitikát felmenteni az erkölcsi normák kontrollja alól?

Kezdjük a 38 %-kal! Papíron és hivatalosan arról kellett dönteniük, hogy mely oldalról kelljen képviselőket küldeni az unió törvényhozó testületébe. Valóságban azonban arra a kérdésre adtak választ, hogy a téboly határát súroló negatív kampány során milyen oldalnak hiszik el inkább, hogy a másik oldal hazug, rossz szándékú nemzet-romboló. Vagyis a 38 százalék túlnyomó része nem a hivatalos kérdésre felel. Számára az nem is volt döntő. Csupán a felgerjesztett indulatok működtek, melyek számára a jó és a rossz nem kategória, hanem csak a szimpátiának avagy antipatiának van döntési joga. Sajnos, a friss magyar demokrácia még nem tart ott, hogy tekintetbe venné az erkölcsi alapértékek eleve kötelező voltát. Úgy gondolja, hogy a nyerés és vesztés dolgában az irracionális elfogultságoknak van kompetenciájuk.

És mit mondjunk a 62 %-ról? Tartsuk a nem-választókat lusta, közömbös értéktelen magyaroknak, kiknek semmi érzékük nincs a nagyszerű történelmi pillanat megragadására? Nem ajánlom, hogy minden további nélkül ítéletet mondjunk felettük. Ezt ne tegyük, egyszerűen azért, mert a kampányt vezérlő pártpolitikai manőverezők - a sajtó engedelmes támogatásával - valósággal alibit kínáltak fel a magyar többségnek arra, hogy otthon maradjon. Mert ami a kampányok során történt, az szemérmetlen semmibevétele volt az emberek jóérzésének és velük született méltóságának. Így aztán a 62 %-os közöny 62 %-os "győzelmet" aratott. Két esztendő alatt megkettőzte önmagát. De vajon ez a "győzelem" méltó-e ahhoz a győzelemhez, mely 1956-ban és 1989-ben fényesítette népünk hírnevét?
Ebből a kétes győzelemből csak akkor lesz igazi, ha ezt a két számot sokáig megtartjuk emlékezetünkben, és ezek tükrében elsősorban a magyar értelmiség végre hajlandó lesz szembenézni saját magával, s egyben elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e netán bűnbánatra hangolnia önmagát.

Akik pedig biztosak abban, hogy jó keresztények, kontrolálják hitüket azzal, hogy hajlandók-e a magyar bűnbánat élére állni?

Vági László


<<< Vissza