Az a fiatalember, kinek rangja most nem érdekes, de aki sokak szemeláttára gyertyát gyújtott a városháza dísztermében, nem gondolhatott arra, hogy az a gyertya legvilágítóbban, legemlékeztetőbben egy öreg pap szívében fog tovább égni. Nem azért, mert ő a legjobb és minden szépre-jóra a legfogékonyabb magyar ember a huszonegyedik század elején, hanem azért, mert 1956-ban nagyon közel volt a budapesti eseményekhez, s nem volt nehéz oly boldognak lennie akkor, amily boldog tud lenni a gyermek, mikor karácsony este meglátja a fényes karácsonyfát. Ezért aztán semmi csodálatos nincs abban, ha az a meggyújtott gyertya beindította bennem Márai Sándor talán legmegrendítőbb költeményének következő szavait: "Egy szegény nép karácsonyfája - A csendes Éjben égni kezdett - És sokan vetnek most keresztet. - Egyik érti, másik nem érti. - Fejük csóválják, sok ez, soknak. - Imádkoznak vagy iszonyodnak, - Mert más lóg a fán, nem cukorkák: - Népek Krisztusa, Magyarország." S mikor újra meg újra ismételgetem magamban ezeket a csodálatos költőiséggel megfogalmazott definitív szavakat, egyre kevésbé akarom felfogni: hogy jutott a magyar nép a szellemi és erkölcsi mélység oly éjszakájába, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a csodával, s úgy viselkedik, mint viselkedtek volna a betlehemi pásztorok, ha a nekik szóló angyali örömhírt az ördögök értelmezésére bízták volna. Pedig 1956. október 23-án olyan esemény rohanta le az álmos, közömbös jóléti világot, melyet szabad hasonlítani a tizenhatodik században bekövetkezett Reformációhoz. Arról a nagyszabású vallási forradalomról mondta Illyés Gyula "... volt bárkié a szándék, - maga az Isten se tudhatta másképp." Ha netán Istennek az volt a szándéka, hogy újra bemutassa a világnak, hogy milyen volt Dávid hajdani győzelme Góliát felett, tehette volna ezt a modern színrehozatalt látványosabban, közérthetőbben, mint tette 1956. októberében Budapesten? Hogy jutottunk el oda, hogy mindenről szó esik 1956 ünnepén, csak a lényegről nem. Arról, hogy a magyar nép hihetetlen egységben mondta meg a szabadsághoz túlságosan hozzá szokott világnak, hogy igazában "Ilyen nagy dolog a szabadság..."! S amíg minden nép nem jut szabadságra, addig az un. szabad népek a szabadságot magától értetődő jogos tulajdonuknak nem álmodhatják. Ezekben a napokban a városházán meggyújtott gyertyaláng, ilyen gondolatokat tart bennem fényes állapotban, s mikor majd immár huszonötödször elmegyek a protestáns magyarokkal együtt emlékezni ama régi Reformációra, azért is fogok imádkozni, hogy a Márai Sándor által megszólított mennyből az angyal hozzánk, magyarokhoz is eljusson sietve, hadd tudjuk meg mindnyájan azt, amit egyedül érdemes tudnunk: negyvenhét évvel ezelőtt "meghasadt az égbolt, - Mert egy nép azt mondta: Elég volt!" Napjainkban ehhez az "Elég volt"-hoz csak úgy lehetünk méltók, ha gyűlölködő önmagunkra szólunk rá így: "Elég volt!" Vági László

<<< Vissza