Sosem gondoltam volna, hogy képes valaki arra (pedagógus létére), hogy nyilvánosan beszéljen ki egy családot, a tanítványa családját. Tanítási óra alatt (!!!), ráadásul olyan helyzetben, mikor a tanítványa - az én kislányom - nincs ott, mert beteg. Gyenge jellemre utal már az is, ha valaki nem az érintett ember szemébe nézve beszéli meg a problémákat, de az miféle ember, aki védekezésre képtelent bánt? Egy család magánélete nem tartozik az óra tananyagához. Tudhatja, hiszen hosszú ideje tanít (szándékosan nem írom, hogy nevel). Mi késztethette arra, hogy a hetedikes kislányom háta mögött megbeszélje a többi kis társával, hogy az én hat gyermekemnek hány apja van, a legkisebbnek megnevezve a saját kollégáját (ami rágalom), elmesélje a gyerekeknek azt, hogy a nagyobbik lányom nem egészen normális, mert békát boncolt kisebb korában, hogy a hetedikes és a másodikos lányom apja a nagyapjuk is lehetne, nem eltitkolván a véleményét, miszerint én sosem dolgoztam, azt sem tudom mi a munka, meg sem élnék, ha a lányaim apja "nem tartana el". Ja, és kiemelve mindezek mellett, hogy rendelkezem olyan pozitív tulajdonságokkal is, hogy képes vagyok bármelyik férfi fejét elcsavarni. Mindezen közben eszébe jutott-e egyszer is, hogy ezek a gyermekek 12-13 évesek, személyiségfejlődésük egyik kritikus szakaszát élik? Eszébe jutott-e egyszer is, hogy a kislányom, aki életvidám, kiegyensúlyozott, jó tanuló (4,3 átlag) hétfőn gyanútlanul, felkészületlenül lép be abba az osztályba, hol előtte kitárgyalták az édesanyját, a testvéreit, a védtelen kis életét? Gondolt-e arra, hogy mindezekkel szemben hogyan fogja megvédeni magát ez a 12 éves kislány? Miért tette? Mikor az osztálynak mesélte, őket is belevonva, hogy mennyire felelőtlen vagyok, hogy hat gyermeket szülök és ön szerint nem fogom tudni eltartani őket, gondolt-e arra, hogy mit okoz, s miért? Miért? Ismer-e annyira engem, tudja-e ön, hogy ezek a gyerekek esti mese nélkül sosem alszanak el, ott ülnek körülöttem, mint a kiscsibék este 7-3/4 8-ig és például Benedek Elek értékes meséit hallgatják tv helyett? Tudja-e ön, hogyha betegek ott ülök az ágyuknál éjszakánként, hogy iskolából hazaérvén kikérdezem a leckét, hogy este együtt vacsorázunk, miközben megbeszéljük mi történt velünk aznap? Tudja-e, hogy a "nem normális, békát boncoló" kislányom most fog érettségizni, és a felelőtlenül fiatalon szült első, illetve legidősebb fiam most jelentkezett tanárképzőbe, mert az a vágya, hogy gyermekeket oktasson? Tudja-e azt, hogy néha nagyon elfáradok, de mindig van időm meghallgatni őket, tanulni velük, esténként pedig, mikor 8-kor lefekszenek előveszem a tanulni valóimat, mert másfél év múlva másoddiplomázom gyógypedagógiából? Nem ismer. Nem látja, mikor gondtalanul játszunk a ligetben, sétálunk, faleveleket gyűjtünk vagy hóembert építünk. Együtt. A gyerekek és én. Nem tudhatja, hogy a fiókomban napra kiszámolva lapul a pénzem - külön borítékban elszortírozva -, hogy elég legyen minden napra, mert sosem kértem még kölcsön senkitől. Honnan tudhatná, hogy a munka mellett (ugyanis kollégák vagyunk, pedagógusként dolgozom én is az önök intézménye mellett) hetente vidékre hordom a legkisebb csemetémet gyógytornára, mert kromoszóma-rendellenességgel született? Hogy azért is tanulok mellesleg, hogy a legoptimálisabban tudjam őt fejleszteni, gyakoroltatni, ismerni a lelke minden rezdülése mellett a biológiai képességeit is? Néha vért izzadva tanítom olyan dolgokra, ami egészséges kis társainál önmagától jelentkezik? Végiggondolta mit tett? Miért? A gyermekeim ápoltak, jól neveltek, jó képességűek. Voltak enyhe tinédzserkori problémák, de ön is tanulta pszichológiából, hogy az a probléma, ha nem jelentkezik az a tinédzserkori probléma! Olyankor a serdülő lány/fiú keresi önmagát, és ha körülötte minden rendben, rátalál a helyes útra. A lányom feleselt és békát boncolt. Na és? Viszont nem csavargott, nem ivott és nem füvezett. Pedig a mai fiataloknál ez mód felett divat: ön is tudja. Igaz?! Nem tudom mi késztethet egy pedagógust, egy anyát arra, hogy ilyet tegyen. Sajnos tudom, hogy lesznek a lányomnak emiatt keserves percei, de jobban szánom önt, tanárnő. Ugyan a lelkiismeretével nem hiszem, hogy szembe tud nézni, mert ezek után kétlem, hogy van önben ilyen, de az biztos, hogy a mostani fájó lelkivilágomat nem cserélném el azzal a pillanattal, mikor reggel felkel és a tükörbe néz. Nehéz lehet elviselni, kívánok sok erőt hozzá. Egy tanítványa édesanyja (Név és cím a szerkesztőségben)

<<< Vissza