1. Át Nyugat-Európán

Az ötödik olimpia

Cseuz László kemény és a tőle megszokott precíz, a tervezett programot naponta betartó felkészülés után május 1-jén délelőtt 9 órakor elindult Kínába, élete ötödik olimpiájára. A Kossuth téren kedves búcsúztatásban volt része. Ám előtte még egy volt tanítványa meghívta reggelizni, ragaszkodott hozzá, hogy a tanár úr teli gyomorral induljon el a hosszú útra. Még azt is elintézte, hogy a Panoráma hamarabb kinyitott. A szuper reggeli elfogyasztása után körbe vették a szenior úszóbarátok, beszélgettek egy keveset, majd onnan a Kossuth térre vezetett az út, ahol már várták: sokan megjelentek a búcsúztatására.

- Nem volt könnyű az éjszakám - meséli utólag. - Sokat meditáltam az útról, a várható megpróbáltatásokról. Mi lesz velem, tettem fel a kérdést magamnak, távol szeretteimtől, barátaimtól, 64 évesen. Az egészségem megfelelő, alaposan megvizsgáltak, de elég lesz ez, mindahhoz, amit vállaltam? Az embert annyi minden érheti. Néhány órát tudtam csak aludni. A megjelent tömeg aztán felvillanyozott. Az idő is szép volt, ahogy elindultam.

Többen elkísérték a Tisza-gátig, mások Csongrádig, volt aki Félegyházáig, sőt Kecskemétig kerekezett vele. A további kíséretet ő nem vállalta, azt mondja, az már zavarta volna. Kétszer állt meg Magyarországon. A második alkalommal Csornán utána sietett egy fiatalember, és azt mondta, hogy nemrég látta a televízióban. Az RTL Klub mutatta Cseuzt. Megkérdezte: hova megy? Kempingbe, válaszolta a kerékpáros. A fiatalember elkísérte odáig, de a kemping zárva volt. Akkor telefonált a tulajdonosnak, aki talált egy aránylag olcsó helyet a számára, a kerékpárját is bevihette a szobába. Egy jó vacsora, majd egy jó reggeli, még hazai földön, azután. Irány Ausztria!

- Ismerős utakon, mondhatnám, hiszen a korábbi útjaim során már jártam erre. Úgy emlékeztem, hogy egészen Baselig el lehet menni anélkül, hogy az embert ne viseljék meg a nagy hegyek. Vagy nem jól emlékeztem, vagy a 64 évem állt hozzá nehezebben, a korábbiaknál magasabbaknak éreztem őket. Dimbes-dombos vidékeken jártam. Az is igaz, hogy hegyekből idehaza nem készültem fel eléggé az edzéseken - teszi hozzá.

Azt mondja, németországi útja nagyon jó volt, a Bodeni-tó mellett haladva gyönyörű vidék tárult elé. Svájcban nem sok időt töltött el, Basel után hagyta el az országot. Aztán Franciaország következett. Megint kellemesebb útban reménykedett, abban, hogy több lesz a sík vidék. Eleinte be is jött minden, ahogyan elképzelte, de aztán a Francia-középhegység ismét megdolgoztatta. Kellemes kerékpáros időben folytatta útját, nem volt nagy meleg, egy kevés eső is frissítette a levegőt, és mintha az ellenszelek és a hátszelek is összebeszéltek volna, egyformán osztoztak az áldásból.

Ninizannál érte el az óceánt, nagyon szép kis üdülőhely, hangulatos, hatalmas homokparttal. Ragyogóan szép idő volt, megmártózni azonban nem mert a nagyvízben, arra azért még hideg volt az óceán.

Onnantól kezdve egy kellemesebb szakasz következett, de akkor meg már az eső nehezítette az útját. Szinte végigkísérte Spanyolországon. Még idehaza vett magának egy nagyon jó esőkabátot, elöl rá lehetett hajtani a kormányra, a kormánytáskára, hátul is lelógott egy darabig, de már Európában használhatatlanná vált. Nem tehetett mást, haladnia kellett. Spanyol honban megesett, hogy egy kávézóban időzött addig, míg a ruha meg nem száradt rajta, mert már száraz ruhája sem maradt.

- Nagyon kínos volt - meséli. - Spanyolország eléggé megviselt, a legnehezebb szakasza volt az útnak. Úgy terveztem, hogy végigmegyek az óceán partján, milyen szép lesz, gondoltam, de ahogy mentem a parti utakon, alig láttam belőle valamit. Egy-egy városnál odakanyarodtunk az óceánhoz, aztán megint mehettem hegyet mászni. A hegyek voltak a nehezek.

Nem kerekezett el a félsziget csücskéig, előbb levágott Portugália felé. Az időjárás továbbra is csapadékos volt, így utolsó spanyolországi állomásán, Vigoban vásárolt egy kabátot, de jószerivel ki sem próbálhatta, jóllehet, azzal már elijesztette az esőt.

Portugáliában szinte hasonló árak fogadták, mint Magyarországon. A Nyugat-Európában tapasztalt drágaság után ez a tény kellemesen érintette. Azt mondja, ha lett volna elég helye, akkor bevásárolt volna például olcsó ruhaneműkből. Így csak az unokáinak vett pólókat. Megcsodálta az országot, már amiatt is, hogy arra még nem járt. Portó macskaköves utcáit járva (az egész város tele van velük) az jutott az eszébe, hogy bizony a macskakő szétrázza az embert. Lett volna ideje bőven szétnézni akár a fővárosban is, mivel már május 28-án megérkezett Lisszabonba, és a terve szerint június 5-én repült volna New Yorkba. Hogy miért ért hamarabb? Azt tervezte, hogy 120 kilométert tesz meg naponta, de hogy biztosítsa az idejét, 140-et is kerekezett.

A tanár úr akkor úgy döntött, bármilyen szép is a város, nem várhat ott 10 napot. Kerékpárral 2 kilométer a repülőtér, azonnal nyeregbe ült, és sikerült becserélnie a jegyét egy korábbi időpontra, úgy hogy két napja maradt csak a fővárosra. Lisszabonban talált internetező helyet, onnan üdvözölt mindenkit, akit akart. Képeket is készített. Aztán az utolsó este úgy el volt telve a hazai hírek olvasásával, hogy ott is felejtette a fényképezőgépet töltés közben. Mindez valamivel záróra előtt történt. Mit sem sejtve nyugodtan megvacsorázott egy étteremben, mire észbekapott, hogy visszamenjen a gépért, már zárt ajtókat talált.

- Akkor éjszaka már nem aludtam, mert úgy voltam vele, ha lefekszem, elalszom az indulást - magyarázza. - Éjfélkor kimentem a repülőtérre, hozzáláttam csomagolni. A gépem reggel 7-kor indult, 6 óra előtt már fóliába öltöztették a kerékpárt is. A bringára még rá kellett fizetni, elég sokat, érdekes, Sanghajban, vagy Pekingből már visszafelé nem kellett. Zürichen keresztül utaztam New Yorkba. A csomagomra is azt írták: Zürich. Ott is maradt. Így New Yorkban megvárattak miatta. Megérkezem, várom a csomagom, nincs sehol.

(folytatjuk)