Találkoztam Márta nénivel - mondta a fiam. Egyszer később: Hallottad? Márta néni kórházban van. Majd: Otthon van, de nincs jól. És legutóbb: Meglátogatom.
Ami vele történt, ami róla szólt, az nálunk mindig eseménynek számított. Az én gyerekeim számára ő volt a TANÁR. Az édesapjuk "csak" példa volt. Márta akarata, ereje, következetessége indította el őket a pályán. Az ő ereje pótolta az én hiányzó erőmet. Én "csak" szeretetet adtam, ő tudást.
Az emlékezet gyönge. Az utódok? Nos, ők mennek a maguk útján. Nem néznek hátra. Ők is igyekeznek valami felé. Így van jól.
De mi, akik még vagyunk néhányan kartársak! Akikkel együtt töltötte aktív életének 35 esztendejét. Mi mit őrzünk belőle? Az iskola nem kövekből épül: tanárok-diákok közössége alkot valami kőnél maradandóbbat. Márta olyan szegletkő volt, amire építeni lehetett. Az a kémiatagozat, amelynek ő hordozta a terheit, általa nyert értelmet. Tudósok, mérnökök, tanárok százait indította el a pályán, akik aztán a világban, az országban szétszóródva hirdették, igazolták, hogy a tudósfők kiművelését középiskolás fokon kell kezdeni.
Márta bizonyított. Minden évfolyammal, minden osztállyal, minden rábízott csoporttal. Ismereteinek gazdag tárházából adott bőven. Aki igényelte, annak többet, aki nem, azt meggyőzte. A tiszta szigor jellemezte munkáját. Nem alkudott. A gyerek agya műveletlen terület, nekünk kell megmunkálnunk, bevetnünk. A művelet néha fájdalmas, de mindig eredményes volt. Még akik nem a kémiát választották útravalóul leendő hivatásukhoz, megérve ők is elzarándokoltak Márta néninek köszönetet mondani. Mert nemcsak tanított, nevelt is: munkára, következetességre, egyenességre, bátorságra. Megmutatta, hogyan kell harcolni valamiért, hogyan kell helytállni, hogyan kell a vereséget is elviselni.
Most, amikor még fülemben hangzik dohányfüsttől reszelős hangja, még látom cigarettát tartó kezének mozdulatait, még hallom ironikus megjegyzéseit, most köszönöm meg Neked mindazt, amit ezért a gimnáziumért és személy szerint értünk tettél.
Komjáti Sándorné