Kórházból írom e sorokat. Ez az a hely, ahol az emberek többsége kinyilvánítja élni akarását. Orvos és beteg - ha nem is egyenlő feltételek között - részese eme túlélési procedúrának. Máskülönben keresztet vethetnénk az egészre. Az akarat megvan, mondják, már az is fontos eleme a talponmaradásnak. A fogaskerék így működőképes. Csak-hogy... Az a bizonyos porszem, amely most valahogyan közékerült, maga az egészségügy csődje. Tüzesen villogtatja szemeit az idős ember, a látottak kimerítik, nem győzi kapkodni a fejét. Az a kevés idő, amit korábban kórházban töltött, más képet zárt emlékezetébe, valamivel szebb és jobb körülményeket. Most érthetetlenül áll a kérdésözön előtt: törülközőt, étkezőkészletet, tisztálkodószereket, wc-papírt hozott magával? És ugye a gyógyszereit sem felejtette otthon? Azt már a szobatársa jegyzi meg, félig viccesen fogalmazva, hogy "bátyám, legközelebb a nővért, orvost és a szükséges műszereket is pakolja be a batyuba. Feltéve, ha még lesz hol leparkolnia a műtéthez". Ha áll még a kórház, teszi hozzá. Az idős embert ez utóbbi kijelentés hergelte fel igazán. Csoda-e, hogy vérnyomásméréskor a máskor normális kijelzés helyett 150/90-nél állt meg a mutató. Ideje volt bőven, hát elgondolkodott. Végigdolgozta az életét. Olyan helyen, ahol - kortársaival egyetemben - tisztességesen levonták tőle a kötelező járulékokat. Még csalni sem tudott, nem tudhatott úgy, ahogyan azt ma többen is megpróbálják. Nyugdíjba ment, és tessék, alig egy évre rá szembe kell nézni a fájdalmas igazsággal: valakik nagyon elszúrták az egészet. Olyannyira, hogy belerokkant a nyugdíjrendszer, a társadalombiztosítás. Hová lett a pénz? Dúsgazdag miniszterelnökről, miniszterekről, pártelnökökről írnak az újságok. Meg milliókat zsebre tevő, álláshalmozó országgyűlési képviselőkről. Azután milliárdos csalókról, akik valahogyan még mindig elkerülhetik a törvény szigorát. Róluk beszélnek az emberek, miközben szégyenkezve vallják be 40-60 ezer forintos nyugdíjukat, a minimálbérből kézhez kapott forintjaik összegét. Abból kellene megélniük, fizetni a megdrágult gyógyszert, az orvosi ellátást - panaszkodik az idős ember. - Szégyellje magát a kormány, hogy ide juttatott bennünket! - forrong a szobatárs. Aztán rájönnek hamar, felesleges a hangoskodás, túl messzire nem ér el a zokszó. Különben is, az osztályon pakolják a bútorokat, attól zeng az egész folyosó. Egy másik épületbe költöznek. Az ok gazdasági: összevonás. Amit sem orvos, sem nővér nem érthet meg igazán. Aki közel húsz évet dolgozott le az osztályon, s nem tudja, mi lesz holnap a munkája, lesz-e egyáltalán, érthető, ha nem tapsikol a reformoknak. Kisírt szemmel, mégis egy ajándékmosolyt megeresztve kérdezi a beteget: - Jól van? A válasz egyértelmű: - Nem igazán. Az idős embert nem hagyja nyugodni a dolog. A szobatársak szemét figyeli, úgy mondja: - Nagy kár, hogy a miniszter nem látja jól a helyzetet. Csak a saját szemüvegén át nézi a világot. Az egészségügyben dolgozók véleménye közömbös a számára. Csökönyös is: mindenáron véghez akarja vinni a más országokban már megbukott reformokat. Igaza van azoknak, akik amellett kardoskodnak, hogy a törvényhozóknak anyagi felelősséget kell vállalni döntéseikért. Máskülönben nem megy. Ne játszanak az életünkkel! Lovas József

<<< Vissza