<<< Vissza

Negyedik próbálkozás

2006. május. 26.

Hátha ez a negyedik próbálkozásom sikerre vezet most, hétfő reggel, és leadhatom a hősök vasárnapjára szóló cikkemet a szerkesztőségbe. Mert bevallom: soha még nem okozott annyi gondot nekem a fogalmazás, mint éppen 2006 májusának utolsó vasárnapja előtt, mikor sok százezer szegény hősi halottra kell méltóképpen emlékeztetnem.

Pedig, hátha szép lesz az idei hősök napja! Hátha lesz "buzgó imádság százezrek ajakán!" Hiszen a pártharcok lármája elcsendesedett. Mintha egy kicsit elpihenne a magyar nép felzaklatott lelke, s ezért az újabb keletű zaklatásokra már nehezebben lenne vevő.

Reméljük. De ha így van, miért találom meg oly nehezen azokat a szavakat, melyek méltók lehetnének ama hősök emlékéhez, akik dehogy akartak hősök lenni, csak hát a letűnt 20. század hősiességre fegyverezte, avagy mártírokká égette őket?

Próbálkoztam pénteken, kísérleteztem szombaton. Vasárnap este pedig miután a Duna TV-ben oly szépen szólt "Kovács Józsi" operaénekes születésnapi "Hazám, hazám, te mindenem."-je, harmadszor is belefogtam az írásba. El is készült, de reggelre úgy találtam, hogy amit írtam, az csak kulturális tanácsadásnak lenne jó, ha e szakmához jobban értenék.

Végre aztán eltökéltem, hogy segítségül hívom édesapámat. Az ő neve ugyan nem került a fegyverneki hősi emlékműre, mert túlélte a halált. De sebesülése emlékét élete végéig hordozta, mint "sánta tanítóbácsi". Fia és tanítványa voltam - cselédgyerekek közt - egy tanyasi iskolában. Ott sántikálta bele nagyon hitelesen sok tanyasi gyerek, köztük az én lelkembe is a kérdést: mi lehetett a bűne azoknak, kik azért véreztek, hogy végre is Trianont kapják jutalmul? Később pedig, már - felnőttként - vált bennem nehéz kérdéssé: miért kellett igen sok magyar polgárnak elvesznie nem a hazáért, hanem Hitler Adolfért? S egyáltalán: miért van az, hogy a magyar életnek sokkal inkább vannak okai, mint céljai? Miért van az, hogy nekünk mindig adósságot kell törlesztenünk, nem pedig a jövőbe befektetnünk valamit, amihez meg semmi kedvünk nincs?

E kérdések végiggondolása után már tudom, mit kell mondanom 2006 május utolsó vasárnapján a hősök tiszteletére. Ezt mondom: ha az én saját életem - úgy, ahogy végigéltem - profitálás volt apám sebesüléséből és termékeny túléléséből, akkor ez sok tegnapi és mai magyarral is így történhetett. Vagyis sokan érezhetik úgy, hogy hősök vasárnapján okuk van "áldó imádság mellett" leolvasni az emlékművek faláról apáik és nagyapáik nevét.
Mivel pedig az idők ma tényleg csendesebbek, mint voltak tegnap, ezért jól tesszük, ha nemcsak illedelmességből, hanem maradék hitünkből eredően is megkérjük a hősi halottakat, hogy énekeljék velünk: "Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel, és végre víg esztendővel!"

Hát negyedszerre ezt írtam. Ennyi telt tőlem! De kérem, Isten áldja meg azokat, akik többre képesek! Hogy holnap ők következzenek, tényleg a hazáért.

Vági László


<<< Vissza