Mikor e sorokat papírra vetem, húsvéthétfőn, azt kérdezem: mit szül majd a következő szűk hétnek a vajúdása? Mikor pedig a kedves olvasó kezébe kerülnek szavaim, már nagyon pontosan azt kérdezem: a "Kételkedő Tamás vasárnapja" képes lesz-e felébreszteni bennem a reményt, hogy még megérek valamiféle megnyugvást, megbékélést szeretett hazámban? Gondolom, nem kell nagy merészség ahhoz, hogy kimondjam: ez sok jó magyar embernek is a nagy kérdése. Talán még azt is szabad elképzelnem, hogy április 23-a történelmi nap is: egy nép elaltatott bölcsessége váratlan felébredésének napja. Vagy így is megfogalmazhatnám: a magunkra találás napja, mikor elemi erővel vesszük tudomásul, hogy csak egy Magyarország van! De jó lenne éreznünk egy országos megkönnyebbülést! Mert ha ez bekövetkezne, csak papíron lennének győztesek és vesztesek. Mert a győztesek öröme nem pökhendiséggé változna, hanem alázattá, a vesztesek pedig nem szégyenkeznének, hanem boldogan mutatnák be: tudunk mi a győztes előtt is kalapot emelni. Mert Magyarország a mi hazánk. A győztesek és vesztesek hazája. Különben is: mire kapnak felhatalmazást a győztesek? Arra, hogy embert és népet próbáló fegyelmezettségre szorítsák rá a még több akaróit. Mert a gazdasági élet törvényei vastörvények, és nincsenek tekintettel arra, hogy akiknek jól megy soruk, azoknak jár a még jobb: a jónál is mindenáron jobb. Aztán még az is vár a győztesekre, hogy egy történelmi méretű szemléletváltozásra hangolják át a magyar társadalmat, mert az nem megy sokáig, hogy legközelebb is az lesz a választás tétje, hogy kinek akarunk szívesebben alattvalói lenni, mert az oly kellemes dolog: gondolkozás és bátorság nélkül betarisznyázni azt, amit a hatalmon lévők nem loptak el előlünk. Csak nem akarunk a maradékból meggazdagodni?! Aztán lesz-e szerencsénk olyan államférfiakra találnunk, akik meg tudnak bennünket győzni arról, hogy a legfőbb emberi érték a szabadság, nem pedig a megélhetés. Jutunk-e olyan prófétákhoz, akiknek elhisszük, hogy a megélhetés nem lehet jobb a másik ember szabadságának kontójára. Végül de jó lenne, ha a következő évek hatalmi befolyással rendelkező emberei nem tűrnék, hogy álviták rongálják az emberek idegeit. Ilyen álvita például az, hogy a vallás magánügy-e avagy közügy? Tekintettel arra, hogy az ember "ens sociale", azaz társas lény, az ilyen vitának még a felvetése is több, mint nevetséges, egyenesen kárhozatos. Vagyis van miért izgulnunk! S Isten áldja meg azokat a magyarokat, akik tudnak a történelem Ura szerint szurkolni. Próbáljunk meg jól imádkozni, hogy "Béke, jöjj el már!" Vági László

<<< Vissza