<<< Vissza |
Ahol a vén diófa még áll |
2005. szeptember 9. |
Első
alkalommal rendezte meg az önkormányzat a Szentesről elszármazottak találkozóját
abban a reményben, hogy hagyományt teremtenek. A városházán Szirbik Imre
polgármester fogadta a hazalátogató szentesieket, valamint a finn testvérvárosból
érkezett vendégeket. Mint mondta, reméli, ők is úgy érzik majd magukat városunkban,
mintha hazajönnének. A nagyteremben a polgármester az elmúlt évek változásairól beszélt. Elsorolta, és képekben be is mutatta azokat a fejlesztéseket, melyek által a város szépült és gazdagodott. Így szólt a 2 éve elindult csatornázási programról, a parkosításról, az új életfa adományozásról, a műemlékek felújításáról (zsinagóga, megyeháza, református templom) és a strand élményfürdővé alakításáról. Szirbik reméli, hogy a vendégek is látják, ez a Kossuth tér már nem a régi, a Kurca is szépült, helyreállították a díszkutat, ami a város fesztiváljainak gyülekező helyévé vált, hiszen innen indul a télbúcsúztató karnevál, és az április 30-i lampionos felvonulás is. Kaczúr István, noha családi kötődései még vannak Szentesen, ritkán jár erre. Így az új Kossuth teret sem látta még. A nyugdíjas újságíró 1951-ben került a fővárosba, az újságíró iskola után Hódmezővásárhelyre, majd 1962-ben Szegedre. Ekkor lett a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztőelyettese. Munkájáról mesélve elmondta, a riportokat szerette, de nagyon sok politikai cikket, vezércikket és kommentárt írt. Dolgozott a Magyar Rádió Csongrád megyei tudósítójaként, de mint mondja igazi rádiós sosem lett, hiszen a tudósításaival mindig telefonon jelentkezett. Fiatalon elkerült a városból, de feleségét, Lantos Máriát még itt ismerte meg, és még az esküvőjük is itt volt. - Ahogy jöttem a Petőfi utcán, eszembe jutott az, amikor még bádogosként itt dolgoztam. Tanult szakmám ugyanis ez. Szeretném még megnézni a Kossuth teret és az Esze Tamás utcai szülői házat, ahol még mindig áll az a diófa, amit édesapám ültetett. Kis Béla hajóskapitányi egyenruhájában érkezett a találkozóra. Ő és öccse, Imre is Szentesről indult el, hogy meghódítsa a folyót, a Tiszát és a Dunát. - Mindig is nagyon szerettük a vizet, de Imre volt az, aki hajós akart lenni. Én csak utána mentem. Először a MESZHART-nál, (Magyar-Szovjet Hajózási Részvénytársaság) majd a MAHART-nál dolgoztam. Irányított vonatót, szállítót és személyhajót, de pályája csúcsának a szárnyas hajók vezetését tartja. Budapest és Bécs között menetrend szerint reggel indult, és estére már újra itthon kötött ki. A szárnyashajók vezetése volt a legnehezebb, mert az felemelkedik a víz felszínére és szinte csak siklik a vízen. A 60-65 km/órás sebesség már komolynak számított a Dunán. Végighajózta a Tiszát, a Dunát, de a tengerre sosem vágyott. - A folyó sokkal izgalmasabb - mondja, mert látványosabb, érdekesebb a zátonyok és sziklák miatt. A tengeren heteken át ugyanaz a kép fogad, míg a folyón többször is kiköthetünk. Amikor szállítóhajón dolgozott egy-egy dunai út 2–3 hónapig tartott. Míg ő oda volt, a család itthon várta. - A feleségem csak nyáron tudott velem tartani, de azt is csak akkor engedték meg, amikor már nem féltek, hogy disszidálunk. Harminc évi hajózás után végleg kikötötte kedvenc hajóit, a Sirályt és a Sólymot, a Közép-Dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság hajózási felügyelőjeként ment nyugdíjba. Jelenleg a Velencei tó partján, Pázmányon egyedül él a 76 éves hajóskapitány. Vanó Éva Otthon voltam Köszönet az Istennek, hogy újra haza utazhattam. A szülőföld varázsát
semmi nem kárpótolja. |