Az első világháború végén születtem, az Őszirózsás forradalom napjaiban kereszteltek. Átéltem a második világháborút, 1956-ot, 1968-at, 1989-et. Egy éve én is örülhettem - immáron 86 évesen - az unióba való belépésnek. És ma, 2005 májusának elején már csak az a dolgom, hogy megpróbáljak "csalás nélkül könnyedén" szétnézni kis hazánkban, mint tette József Attila 28 évesen 1933-ban. Ő akkor okos fejével "biccentett és nem remélt". Én pedig fehér fejemmel szintén csak biccentsek? Vagy mondjam azt, hogy "Fáj a szívem, a szó kihűl. Dehát kinek szólanék"? Ezt nem tehetem, mert pap vagyok. S szavaimnak még akkor sem szabad kihűlniük, ha azok időnként a meg-nem-értés mélyhűtőiben kötnek ki, hogy jéggé fagyjanak. Ezért kérdezem a magát hívőnek tartó polgártársaimat: szereted-e egyházadat annyira, hogy jövőjében bízol? Bízol-e benne annyira, hogy bűnei és mulasztásai ellenére sem érzed elveszettnek? Tartod-e még maradék hitét képesnek arra, hogy megvalósítsa - elkésve legalább - a keresztény egység követelményét? Szereted-e az új pápát annyira, hogy imádságoddal megpróbálsz te is bátorságot könyörögni belé ahhoz, hogy ki tudja mondani mindazt, amiért ma egyedül érdemes római pápának lenni? Ha meg biztos vagy abban, hogy jó magyar vagy, meg mered-e magad kérdezni: nincs-e hazafiságod véletlenül alávetve pártpolitikai elfogultságodnak? Mered-e komolyan venni azt a tapasztalati tényt, hogy a nálunk ma funkcionáló politika szinte kizárólag csak hatalmi politika, melynek háta mögül a pénz hatalmasságainak kegyetlen vigyora nevet az ország arcába? És eme tapasztalásból mered-e magadban felébreszteni a benned lévő igazság lelkét, s képes vagy elszánni a legnagyobb eltökéltséggel magadat arra, hogy a legkisebb hazugságot és féligazságot is nyakon csíped, s elbánsz veled? És szemétre hajítod-e a közöny fájdalomcsillapítóját akkor, mikor fájni kezd benned a jóérzés: látván, hogy mily gonosz könnyelműséggel gazdagok a szerencsés magyarok azok kontójára, akikre rászakadt a rendszerváltás minden törmeléke? Vagy tovább is úgy gondolod, hogy Magyarországra nézve a kereszténységnek csak az a tanítása érvényes, mely így szól: "Akinek van, annak adassék, hogy még több legyen neki. Akinek pedig nincs, az is vétessék el, amije lenni látszik?" Tudom, hogy ezek a kérdések rázósak. Azt is tudom, hogy csak azokat ébresztik fel, akik a jólét párnáin nem túlságosan mélyen alszanak. De azért remélem, hogy - újra József Attilát idézem - "Nem a semmi hátán ülve tettem fel őket." Végtére nem azért lettem pap, hogy a semmi hátán lovagolva pattogtassak kérdőjeleket. Vági László

<<< Vissza