Kerek évfordulóhoz érkezett az Alföldi Fotószalon. Sorban a tizediket nyitotta meg Horváth Dezső újságíró a művelődési és ifjúsági házban. Alábbiakban - kicsit megkurtítva - részleteket közlünk a beszédből. - Nem tudhatom, melyik egyházfi szájából csúszhatott ki először az intelem: ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül. Csak azért hozom előre, hogy el ne felejtsem majd. Fontos igazság van benne, mert ma különösen aktuális. /.../ Emlékszem rá, amikor én kezdtem, akkor még föl szokták írni a kép alá, milyen lencsével, milyen filmre, milyen zársebességgel, és mekkora blendével készült. Néha azt is, milyen színszűrő volt használatban éppen. Néhány évvel ezelőtt viszont még elvitatkozgattunk azon, törvény-e, hogy kell a képhez emulzió vagy nem kell, és voltak, akik kimondták, sötétkamra, nagyítógép, lögybölés nélkül nem kép a kép. Mit látunk most? Itt van előttünk, amit láthatunk. Volt alkalmam zsűritagként közreműködni néhány kiállítás előéletében - ezt még nem vették ki a fejemből - láthattam azt is, amiből válogatnunk kellett. Nemrégen, Szegváron, kilencszázból százhúsz maradhatott. Elő kellett vennünk a mondókát: a zsűri nehéz helyzetben volt. Nem akarom barbatrükkel számítógépen áthúzni ugyanezt a szentesire is, de írva vagyon a meghívóban, itt se volt másként. 357-ből választottak ki 60-at. Előrántja aprócska ketyeréjét a fotós, és a szegediek körében ismerős szóval líbmant egyet - Liebmann Béla készítette Szegeden az öregátkosban ilyen bűnös könnyedséggel képeit fél kézből - beadja kicsike kártyáját a laboratóriumba, megadván a méreteket hozzá, és ami lesz belőle, elküldi a pályázatra. Ha kiteszik, örül, ha kiszórják, akkor egye meg a fene a zsűrit, lehetőleg máma még. Nem bérelt föl senki, hogy a válogatók irháját mentsem, és a mundér becsületét se védem, kényszerűségből átnyergelvén néha a pult másik oldalára, de azt hiszem, egy szálat se tévedek, ha azt mondom, ezt kereste itt is a zsűri, és volt rá eset, hogy nehéz volt megtalálnia. Örömmel tölt el viszont, hogy seregestől talált jó képeket, így dúskálhatunk megint az időközben nagy híreket szerzett szentesi fotókiállításban, amelyet először csak "Megyeinek" neveztek, aztán lett "Dél-alföldi", idestova kilenc éve pedig már egész "Alföldi". Nekem külön öröm, ha fekete-fehéret látok, mert azt jelenti, nemcsak a szerencse szülte a képet, de a fejet is jobban használták hozzá. Tudom, támadások indulhatnak innen, mert mi jogon mondom én, hogy több gondolat fér a fekete-fehérbe, mint a színesbe. Azt akarom csak mondani, hogy a robotgéppé avanzsált fényképezőgép, amelyet akár a Holdra is föllőhetnének, ott is elvégezné a föladatát, önti a színeseket, és egyelőre kevesen vállalkoznak rá, hogy saját eszüket is beletegyék. Munkára fogván a sajátomat, meg kell hajtanom fejemet a szentesi fotósok előtt is, föltornászták magukat az élvonalba, mint ahogy fejet kell hajtanom, és elismerésre fakadnom a falra került minden kép alkotója előtt. A díjazottak előtt kétszer is. Meg azok előtt is, akik falat adnak hozzá. Gyökeret vert bennem az az érzés változatlanul, amit itt látunk, a mai magyar valóságba is betekintést enged. Itt-ott egy kicsit előbbre is viszi horizontunkat, a kisebbik világ gondjai is előtüremkednek, és szépségei is. Van egy közös pont, ahol egy gyékényen árulhat rendező, kiállító, bíráló, néző, és a kiállítás megnyitója: Uram, jó nekünk itt lennünk! Jó igazságokat kimondanunk, és nagyon jó, hogy a képek által hordozott igazságok talán beleragadnak lelkünk bolyhaiba, mint ruhánkba a kódistetű, és föl is szívódnak belénk. Szép a kiállítás, és igaz! Gratulálok! /.../ Közben annyit változott a világ, ha kérdésként elhangzana, mi a Kodak D-76, sokan nem tudnák, ajzószer volt-e a lélek szemcsefinomításának és mélységélességének fokozására, vagy a legszebb tónusokat adó papírhívó, amely akár egyetlen perc alatt a filmet is képes volt előhívni. Nagyot lépett előre a fotográfia technikája, szülőanyja se ismerne rá. Remélem, gyarapodunk általa kifejezésben is. Ez a kiállítás ezt húzza alá. És most a kapanyél örök igazságáról: a fene se gondolta, hogy telefon is elsül, miközben elindul a kép akár apróra zsugorodó glóbuszunk túlsó felére is. Már csak az hiányzik, hogy tantusszal is lehessen fényképezni. Magam érvényesnek vélem azonban változatlanul, amit Mikszáth Kálmán a riportról mondott: Erős igyekezettel az embert is meg lehet tanítani, hogy megfogja az egeret, de a kölökmacska játszva megteszi. Valaminek eleve pislákolnia kell bennünk, különben csak a gép dolgozik. A szerkezet zsugorodhat, csak a gondolat maradjon. - A formai ötleteket is ide sorolom. Az üres játékot is megbecsülöm, mert előbb-utóbb előáll az a nagyszerű ember, aki fölruházza vele saját feje termékét. Hasznos gyönyörködést kívánok! És tanító folytatást a következő évekre is. Szentesi módra...

<<< Vissza