Őze Lajos húsz éve nincs közöttünk. Nagyon korán kellett elbúcsúznunk tőle. De mint hallhattuk, mindvégig szentesi maradt, azon túl is kiséri - a szeretetben. Emlékét őrizendő a Mosolygósabb Régióért Egyesület és egykori alma mater, a Bartha János Kertészeti Szakképző Iskola emlékezett a művészre. A rendezvényen jelen volt testvére, Őze Katalin, és Őze Gábor, az idősebbik fiú is. Dr. Csikai Miklósné igazgatónő elmondta, megtiszteltetés, hogy az iskola taníthatta, oktathatta fiatal éveiben a kitűnő színészt. Walachy Anna könyvéből idézett. Azt írja: a művészetet nem lehet elrejteni, a művészet kitör. Ő is olyan ember volt, benne rejtőzött az óriási tehetség. Segítették, köztük az iskola és magyartanára, Sári Ilona - mondta az igazgatónő. Aztán a visszaemlékezésekből idézett: "Sokszor írják rólam, hogy a végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Eddigi életemet, a környezetemet a végletek jellemezték. Családi példa: Apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk elállt tőle. Ó, ha ezt el tudnám játszani egyszer. Köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és mi vártuk, mi lesz tovább." - Tudjuk, gátlásai voltak, nehezen beszélt, a beszédzavart le tudta küzdeni saját maga erejéből, illetve magyartanára segítségével. "Az igazi gyógyulást mégis a nótának köszönhetem. Nagyapám orra alatt folyton morgó, nótázó ember volt. Sokszor vett az ölébe és énekelt. Igyekeztem eltanulni dalos tudományát, a dal engem is oldott, felszabadított a gátlásoktól" - hallhattuk a visszaemlékezésből. Felvételről hallgattuk Sinkovits Imrét, aki 1993-ban ezen a helyen, a táblaavatásakor emlékezett a színjátékosra. Akkori számunkban bővebben idéztük a Kossuth-díjas művész gondolatait. Néhány mondat - akár ismétlésként is - álljon itt a felejthetetlenül szép beszédből. - Zárkózott természetű ember volt, aki megélt élményeit, gyermekkori kínlódásait, dadogását, majd hadarását kemény, szívós munkával leküzdve szerepeibe fogalmazta meg és mintegy ölte bele gyermekkora vergődéses napjait, gyötrelmeit. - Színjátékos volt, ő ragaszkodott hozzá, a névjegyén is ez állt: színjátékos. Közösségi ember volt, aki a szeretetét úgy sugározta ki pályatársaira, barátaira, ismerőseire, hogy mindig megérezte a kellő pillanatot, mivel segítse az embereket. - Őze Lajos igyekezett becsületes, tisztességes ember lenni. Nagyon keveset árult el önmagából. Az a kicsit ferde főtartás, mely az érettségi tablóról való, amelyet egész életében viselt, s amelyet most itt magam előtt látok. Utolsó közös darabunkban, a Fizikusokban, abban is a humanizmusát fogalmazta meg. És egy jelenet, amikor egy pillanatra megvillantotta férfias sármját: udvarolt a nővérnek. Csodálatosan tudott udvarolni. Abban tartás volt, abban gerinc volt, jellem, és semmi nyál. Mert ember volt. Legelsőképpen is ember, aztán játékos. Igazi ember volt. Bucsány György nyugalmazott középiskolai tanár Őze Lajosról beszélt, akivel Szentesen, egy osztatlan általános elemi iskola alsó négy osztályában járt együtt. - Negyedikes voltam, Őze a második osztályba járt. Vézna, kis gyerek volt. Másfelől azt az emléket őrzöm róla, volt valami vibrálás, valami idegesség benne. Szünetben együtt fogócskázva, amikor megfogtam, felejthetetlen az, ahogyan rám nézett. Fény volt a szemében. Akkor nem tudtam, hogy mit jelent. Később egész pedagógusi pályámra figyelmeztetés volt, hogy sohasem tudhatja a pedagógus, a tanítványaiban mi lakozik. Mi van rejtve, és mi tör felszínre később. Színjátékos volt. Ezerarcú - mondta a tanár úr. Végül a koszorúzás következett. Szirbik Imre polgármester az önkormányzat, dr. Csikai Miklósné az alma mater nevében, továbbá az egyesület, a családtagok, a művész tisztelői helyezték el a megemlékezés virágait az iskola falán elhelyezett táblánál. Lovas József

<<< Vissza