<<< Vissza

A lehetetlen ellen

2004. október 29.

 
Olvasom Márai Sándor "A cikkírás titka" című írását. Nyilván nagy érdeklődéssel, mert - úgy alakult a sorsom, hogy hívatlanul belecsöppentem azok táborába, akik - jogosan vagy jogtalanul - újságíróknak tartják magukat.

Azt persze nagyon szeretném, ha cikkeim türelmes olvasói elhinnék nekem, hogy írásaimmal én is "a lehetetlent akarom megkísérteni", hogy idézzem Márai nézetét arról, hogy szerinte mire vállalkozik egy cikkíró.

Megkísérteni a lehetetlent? Hát ezt még a legnagyobb újságírók is vakmerőségnek tartják, hát még én, kinek az ehhez szükséges képességei ugyancsak hiányosak, s talán csak azért nem megy el a kedvem tőle, mert olvasóim között nyilván nem kevesen maguk is szeretnének belekóstolni abba a gyönyörűségbe, hogy a lehetetlent is lehet két vállra fektetni.

Megkísérteni a lehetetlent? Mikor ez leírom, a bibliai Gedeon jut eszembe, aki rá tudta venni Izrael istenét, hogy kétszer is igazolja magát, mielőtt felvállalná feladatát. (Lásd Bírák könyve 6, 36-40). Neki külső ellenségtől kellett népét megszabadítani, de mi az, ahhoz képest, hogy a magyar társadalom lelkéből a gyűlölködés és széthúzás ördögét kellene "kicikkezni", legalább kisvárosi viszonylatban? Pedig ennél kisebb ambícióval szabad volna magamat koptatni?

Ennek következtében hétről-hétre kimondom különféle ügyekben a meggyőződésemet, melynek igazában szentül hiszek. És abban is biztos vagyok, hogy igazságaim nem féloldalas igazságok. Ezt Krisztus papja nagyon tudja, s vigyáz arra, hogy el ne felejtse.

Például nagyon biztos vagyok abban, hogy október 23-án este az Operaház színpadán nagyon fontos igazság történt. Ahogy az a kis ember énekelte a magyar Himnuszt, az bizony megrázó kiábrázolása volt annak, amit Jézus mondott: "Utolsókból lesznek az elsők!" Abban a pillanatban ő volt az első magyar, az ő halk szavú éneke volt a leghitelesebb magyar imádság, s amit a szívében érezhetett, az más nem lehetett, mint megélése a Hegyi Beszéd első igazságának: "Boldogok a lelki szegényel, mert övék a mennyek országa." Igen, ő akkor a mennyországban volt!

S akik a szívükkel hallgatták az ő énekét, azok meg a mennyek kapujában járhattak. Ott, ahol egy rövid időre elnémult a politika sokszor pokoli lármája, s felülkerekednek az angyali karok énekei..." Békesség a földön a jóakaratú embereknek."
Kár, hogy voltak üres székek. Mert az üres székek gazdáinak sem ártott volna megfürödni abban az igazságban, hogy az ország boldoggá-tételét kiken kell kezdeni, vagy legalábbis kiket nem szabad kihagyni belőle.

Mivel pedig a reformáció emlékünnepe közeledik, hadd mondjam ki kereken: ez a szombat esti himnusz a hívő keresztények számára is üzenet. De talán intelem is. Ha az egyházak egyesült erővel és feltűnő hatékonysággal vetik bele magukat a legkisebbek szolgálatába, akkor sokkal gyorsabbá teszik a mindig kötelező reformáció munkáját. Szinte másodrangúvá válnak a még mindig virulens felekezeti beidegződések, s nem marad sem kedv, sem idő arra, hogy teológiai mérecskéléssel fárasszuk magunkat. Azt már sokszor elszavaltuk egymásnak, hogy Krisztusban kell találkoznunk; csak még azt kell nagyon elhinnünk, és közösen magunkévá imádkoznunk, hogy ahol a sok magyar szegény él, ott a Krisztus! Ha ezt netán lehetetlennek érezzük, akkor e lehetetlenség ellen kell együtt felkelnünk úgy, ahogy a pesti srácok keltek fel az idegen hódítók ellen. Valóságosan és véres komolysággal!

Vági László


<<< Vissza