Böszörményi Istvánné Rózsa néni a hódmezővásárhelyi Állami Óvónőképzőben szerezte meg oklevelét. Ezután 39 évig dolgozott óvónőként. Jogutód intézményként a Tessedik Sámuel Főiskola Pedagógiai Főiskolai Kara nemrégiben arany díszoklevelet adományozott a nyugdíjas óvónőnek. Ebből az alkalomból beszélgettem vele pályájáról, tapasztalatairól, emlékeiről. - Miért választotta az óvónői pályát? - 1950-ben végeztem el az általános iskolát, és akkor már hallottam erről, mert az unokatestvérem Pesten óvónő lett, egy másik unokatestvérem pedig Szentesen egy óvodában volt dajka. Ő sokat mesélt a gyerekekről, és ez engem annyira megragadott, hogy semmi más nem akartam lenni, csak óvónő. Soha nem bántam meg. - Mikor kezdett el dolgozni? - 1954. július 2-án jelentkeztem először munkára. Ekkor a Beloiannisz utcába irányítottak. Nem tudtam, hol van ez az utca, de éppen oda mentem be, hogy tanácsot kérjek. Az óvoda bejáratánál sírt egy kislány megkérdeztem, hogy mi a baj. Homok ment a szemébe, valaki beledobta. Elővettem egy zsebkendőt, és kitörölgettem. Közben - mint utólag kiderült - a többi óvónő az ajtón keresztül látta, hogy mi történik. Nagyon kedvesen fogadtak. Hékéden lett volna munka, de úgy döntöttek, hogy nem engednek el sehová sem, mert aki rögtön tudja, hogy mit kell csinálni, csak a gyerekkel törődik, azt meg kell tartani. 1962-63-ban az óvoda épülete életveszélyessé vált. Ekkor elkerültem a Villogó utcai óvodába és három évig - amíg épült az óvoda - ott dolgoztam. Ezután a Szent Anna utcai óvodába kerültem. Ez nem ment simán, mert jó összeköttetések révén sok új óvónőt odatettek anélkül, hogy kulcsszámuk lett volna. A kulcsszám azt jelentette, hogy csak az dolgozhatott egy bizonyos helyen, akinek a kulcsszáma oda szólt. Aki párt útján ismerős volt, azt odahelyezték. Ott maradtam egy évig. - Hogy érezte magát az új munkahelyén? - Nagyon jól, mert tulajdonképpen ez egy munkahely volt, csak két épületben. A kartársi viszonyok is jók voltak, úgyhogy nem is kívánkoztam el onnan. Nehéz elfogadni. Nem különösen ugráltak érte, hogy vezető legyek, mert nem voltam párttag, de nem is lettem volna semmi pénzért sem, mert én csak a gyermekek között éreztem jól magam, és nem egy irodában. - Gondolt valaha arra, hogy elhagyja ezt a pályát? - Nemrég volt az ötvenéves találkozónk, és akik ottvoltak, azok közül - egy kivételével - mind óvónő lett. Próbáltak engem is elcsalni a pályáról, de azt mondtam, hogy nem tudom otthagyni a gyerekeket. Azok a közösségbe bekerülő, tehetetlen kicsik, akiknek az anyjuk után mi vagyunk az elsők, akiknek megfoghatják a kezét, úgy tudnak hozzánk ragaszkodni. Amikor kicsik, azért lehet őket szeretni, mert ragaszkodnak, amikor nőnek, akkor pedig látja az ember, hogyan nyílik az értelmük és hogyan fejlődnek. Én mindig azt mondtam, hogy mi nem tanítunk, az iskolára készítünk elő, az iskolára nevelünk. Az a lényeg, hogy a gyermek vágyjon az iskolára, és később szeressen iskolába járni. - Mennyit keresett akkoriban egy óvónő? - 726 forint volt az első fizetésem. Két hónapig kellett dolgozni azért, hogy az ember megvegyen egy egyszerű ruhát vagy cipőt. Kötelező volt köpenyt hordani az óvodában, amelyet magunknak kellett megvenni, de én szerettem, mert ha a gyerek megölelt vagy végigcirógatott, nem kellett azt mondani, hogy "jaj, a ruhám!" Mindig úgy gondoltam, hogy nem baj, ha koszos a köpeny, az a fontos, hogy a gyerek jól érezze magát, és bármikor odaszaladhasson, akár homokos kézzel, maszatosan is. - Óvónőjelöltekkel is foglalkozott. - Még csak néhány éve voltam óvónő, amikor gyakorló óvónőjelölteket kaptam. Csongrádon volt középfokú óvónőképzés, és elsősorban az ott tanulókat küldték hozzánk. Elégedettek voltunk, mert nagyon jó előkészítést kaptak az iskolában. Másoknál viszont azt tapasztaltam, hogy azért lettek óvónők, mert nem vették fel őket sehová sem. Ők lehet, hogy később megszerették a pályát, de ez nem igazán fordult elő. Tanárok lettek vagy más pályát választottak. - Nyugdíjba vonulása után még két évig dolgozott. - Igen. Visszahívtak, mert senki sem pályázott a megüresedett állásra. Nagyon örültem, de érdekes módon nehéz volt visszailleszkednem. Azok a gyerekek, akikhez kerültem, már két hete jártak óvodába, és engem nem fogadtak el, mert nem ismertek. A gyerekeknél nagyon fontos, hogy első pillanattól kezdve lássák azt, akivel lesznek. Engem nem láttak, ezért nem fogadtak el. Kérdezősködtek: "te mikor mész haza?", "te miért jöttél?" A gyerekek őszinték, és ezért is nagyon lehet őket szeretni. - Van valamilyen különösen kedves emléke? - Nagyon aranyos dolog volt például, amikor a régi óvodásaim hozták a gyermekeiket. Annyira felemelő érzés volt nekik is, és nekem is. Mindig szívesen emlékszem vissza ezekre a pillanatokra. M. A.

<<< Vissza