Egyedül megyek a gyalogjárdán. Szemben velem két kerékpáros közeledik. Iskolás korú fiúk. Természetesen egymás mellett, az egész járdát elfoglalva jönnek. Ösztönösen lelépek előlük a fűre. Amikor szó nélkül elhaladnak mellettem, önkéntelenül, halkan utánuk szólok: "Köszönöm". Az egyik ugyancsak halkan visszaszól: "Köszönjük." Megmelegszik a szívem. Nem reménytelen eset a két fiú. Bennem pedig megújul a remény: egyszer majd megelőznek. Megszűnt a kötelező katonáskodás. De nem szűnt meg a háborúk veszélye és fenyeget a terrorizmus. A magyar társadalomban is izzik a gyűlölködés. Kívánnám, bárcsak fordítva történt volna. Lenne béke, nyugalom, benne szép, elegáns kimenőruhában parádézó stramm katonákkal. Aki örül, hogy "megúszta" a katonáskodást, egyet fogadjon meg: soha nem vesz a kezébe lőfegyvert. Egyebekben pedig legyen a katonáskodás kellő hivatástudattal, önként választott foglalkozás, mérnöki, számítástechnikai stb. tudománnyal megalapozott foglalkozás. Legyenek tehát katonák: a társadalom megbecsülésére érdemes, jól képzett önkéntes szép magyar katonák, daliás leventék... Sokféle könny teszi csillogóvá a szemet: nagy öröm, nagy szomorúság, vagy őszinte megbánás. Mindegyikhez két dolog kell: jó szív és élő lelkiismeret. Ugye benned mindkettő működik? Dr. Imre Ernő

<<< Vissza