|
A Szent Anna templom falainak alsó részéről 2003 nyarán eltávolították
a vakolatot, így jó lehetőség nyílt az egykori átépítések megfigyelésére.
Ezek értelmezéséhez a levéltárban sikerült több új, eddig ismeretlen adatra
bukkanni, amelyek alapján a város legkorábban említett középületének története
több részlettel kiegészíthető.
Szentes első okleveles említését 1332-ből ismerjük; ekkor kőből épült,
Szent András apostol tiszteletére szentelt temploma volt. A "kő"
ekkor egyaránt jelölt követ és téglát, így - régészeti feltárás híján
- ez az adat tovább nem pontosítható.
Igen érdekes tény, hogy a védőszent ekkoriban Szent András volt. Ezt az
apostolt ugyanis elsősorban a keleti, bizánci keresztények tisztelték,
és tudjuk, hogy a honfoglaláskor itt élt szlávok is közéjük tartoztak.
Az ő környékbeli, folyamatos megtelepedésüket bizonyítják a régészeti
leletek (bizánci keresztek), helyneveink (Berek, Kurca, Lándor, Osztora,
stb.), és a környékben azonosítható alábbi védőszentek: Szt. Ilona (Ilonapart),
Szt. Miklós (Berek), Szt. Mihály (Kántor-halom), Szt. György (Kórógyszentgyörgy),
Szt. Ábrahám (Szentlászló és Donát között). Ezek alapján valószínű, hogy
Szentes területén már az államalapítás idején éltek keresztények, és talán
templomuk is volt vagy kőből, vagy fából; mindenesetre a XIV. századi
faluban már kőtemplom állt.
A következő századokból nincs írott adatunk, de tudjuk, hogy az 1500-as
évek közepére Szentes lakossága a reformáció kálvini ága mellé állt, amiből
következik a templom új igények szerinti használata is. Az istentisztelethez
már nem kellett az oltár, mert a gyülekezet (és így a templom) közepére
került az Igét hirdető lelkipásztor helye, és az Úrvacsora asztala is.
A szobrok, falfestmények teológiai megítélése is változott, így az előbbieket
az oltárral együtt eltávolították, az utóbbiakat vagy meghagyták, vagy
- ez volt a gyakoribb - lemeszelték.
A török utáni időkből az első adat 1697-ből való. Eszerint tatár csapatok
fosztogattak Szentes környékén, akiket a lippai vár katonái üldözőbe vettek;
közülük a mindszenti Gombos András öreg korában elmondta, hogy akkor a
templom jó állapotban volt. Nem sokkal ez után, 1697-99 között egy ilyen
fosztogató csapat a templomot felgyújtotta, az épület teljesen kiégett,
a lakosság pedig a Tisza túlpartjára, Böldre menekült. Visszaköltözésük
után, 1701-ben a templomot is helyreállították. A szentély és a sekrestye
boltozata megmaradt ugyan, de a hajó feletti részen famennyezettel kellett
azt pótolni; új tetőszerkezet épült, a férőhelyeket fa karzat építésével
növelték, és padokat állítottak be.
A XVIII. század elején a katolikus egyházi közigazgatás is fokozatosan
helyreállt, és bár Szentesen szinte csak reformátusok laktak, a templomról
- egykori katolikus jellegét említve - többször is írtak. 1716-ban mint
kőfalazatú épület szerepel, 1718-ban említik szentélyét, sekrestyéjét,
és a közelében álló kő tornyot. 1726-ban is ennyit írtak; 1732-ben a református
gyülekezet a már meglévő, 1638-ból származó harang mellé egy újat öntetett.
1733-ban említik a templomot övező falat, de anyagát nem jelölték meg,
az épület ekkor már tatarozásra szorult. Ebben az időben, Pápai Ferenc
református lelkésznek (1720-1739) is köszönhetően, annyira megnőtt a templomjárók
száma, hogy már nem is fértek be, ezért több alkalommal bővítményeket
építettek a templom oldalához.
1745-ben a templom életének mozgalmas időszaka következett: a reformátusok
bővíteni akarták, a katolikusok pedig visszakapni...
Nagy Géza Balázs
|
